Irodalmi Szemle, 2008

2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)

Hogya György

szavakat ugyanabban a sorrendben vesse papírra, mint én, miként az is lehetetlen, hogy valakinek a kezébe került volna, és átírta volna. És különben is, mi a fenének másolta volna le valaki a naplómat? Vagy legalábbis egy részét?

A düh apró fellobbanása nyugtalansággal töltötte el az asszonyt, de a férfi azonnal megnyugodott

— Furcsa véletlen, hogy épp most, amikor az elmúlás gondolata foglalkoztat, és hetvenéves koromra gyerekes izzadások kísérik éjszakáimat, mintha alvás közben már a halál utáni állapotban lennék, amikor a testnedvek elhagyják ráncos, fáradt edényüket... Most küldi el nekem egy ismeretlen a naplómnak azt a részletét, amelyet Radegundban írtam 1948-ban. ...Mindig is voltak „dolgok”, amelyeket nem mondtam el neked, miközben éreztem, hogy ezekre te a finom, érzékeny lelkeddel amúgy is ráéreztél, megsejtetted őket, de bölcsen hallgattál róluk ...s talán épp ez a kölcsönös hallgatás alakította ki azt a valamit, ami képes elválasztani az embereket, ám bizonyos esetekben képes összetartani is őket

.....

E

gy jó házasság olykor ezt is kibírja... Amikor mindez eszembe jut, nem a történetmondás kényszerét érzem, s még csak nem is az akkori lelkiállapotom megrajzolásának, felidézésének igénye hajt. Úgy érzem, egyfajta „belső rendteremtés” erővonalai érvényesülnek a lelkemben, mint a híd pillére mögött keletkező, erősödő s magával ragadó örvény.

Mielőtt folytatnám a történetet, olvasó, meg kell osztanom veled egy gondolatomat. Ebben a történetben ugyanis egyfajta különös kvaternitásnak vagyunk tanúi és részesei. Itt van ugye József gróf, aki megélte a történetet, és naplójában meg is örökítette. Aztán itt vagyok én, akinek a napló a kezébe került, és vagyok elég vakmerő, hogy megpróbáljam megírni, több ember számára „hozzáférhetővé tenni”. Majd ezek után következik az olvasó, jelen esetben te, aki tetőzöd a vakmerőségemet és őrültségemet azzal, hogy kezedben tartod és olvasod e teleírt lapokat, s végül itt van Porphyriusom, aki úgymond „értelmezi” ezt a folyamatot.

Mindannyian kiközösíthetetlen részei vagyunk még akkor is, ha József gróf nem „úgy” írta meg a történteket, ahogy valójában történtek, és én sem pontosan úgy írom meg, ahogyan nála olvastam. E kettős csúszás után már szinte bizonyos, hogy a te olvasatodban egy egészen új — talán torzított — értelmezést kap az egész, még akkor is, ha Porphyrius minden igyekezetével „helyes útra” kíván terelni.

Mindannyian létezésünk belső, önmagunkban-önmagunkról kialakított képét kívánjuk kivetíteni, kölcsönösen érthetővé tenni, miközben értetlenül is állunk önmagunkkal szemben, és ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni a „másikkal”, a másik magányával sem.

Ebben a zűrzavarban a kívülálló már hajlamos az említett személyek egyfajta imaginárius, képzeletbeli, megfoghatatlan létében hinni, pedig elég egy kicsit mélyebben belegondolni, hogy rájöjjünk: mégiscsak rólunk (és megosztottságunkról) szól a történet.