Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)
Gál Sándor lőtt?! Még egy árva virágot se tehetünk a koporsójára. Jaj, édes gyermekem! Lesz-é nyugvásod az idegen földben?! Jaj, hogy nem mehettem helyetted én a másvilágra...” Reccsen a szék az öregasszony alatt. A fiatal özvegy hangtalanul ül a pádon, kiszáradt torokkal, s bár hallja anyósa szavait, nem érti, mit mond. És azt sem érti, hogy Géza nincs. Nem érti, hogy mától kezdve özvegy. Hadiözvegy. Kiszáradásra ítélt, fekete sorvadásra ítélt asszony. Mától kezdve nincs hangos szó, se nevetés. Még csak óvatos mosoly sincsen. Nincs többé fehér blúz, virágos szoknya - csak, ami fekete, az viselhető, csak, ami gyász, az mutatható. Pedig még nem élt huszonnégy évet sem. Huszonnégytől a halálig - mennyi idő még a szenvedésre, gyászra, a magányra?! Mennyi idő még asszonyi valójának eltakarására, tisztaságának és tisztességének megőrzésére?! Hogy erre senki se kötelezheti, az fel se merül benne. Az íratlan törvények erősebben kötik az írottaknál. S aki ezeket megszegi, akár mehet is a Dunának. A cemendéknek nincs helyük a gyülekezet sátorában. Virrasztanak Retkeséknél. Jönnek a szomszédok, jönnek a rokonok, az ismerősök. Jön a feketeség befelé a nyitott ajtón, jönnek a jajok, az imádságok, jön a vigasztaló szó, az életben maradottak egyetlen segítsége. A két asszony között egyre sűrűbb a gyász, a feketeség, a jajszó. Mert már nem csak Gézát siratják. Siratják újra azokat is, akiket korábban már eltemettek szívükben: Józsit, Imrét, Ferencet, Bélát... Külön gyászolva mindegyiket, külön-külön megsiratva újra és újra. Mert így könnyebb elviselni, mert így megoszlik a fájdalom. Az idős Retkes a gyászhír érkezte után - mert a kukoricaföldre készült - kifogta a kocsi elől a lovakat, bekötötte az istállóba, s azóta nem mutatkozott. Háborút járt férfi volt, sebet is kapott tizenhétben, tudta, mi volt, s azt is, hogy most mi van. Mintha bensőjében láng gyulladt volna, amely kiégette belőle a jövendőt, a jövendő minden reménységét. Lett, mint a fa, amelynek gyökerét metszették: tápláló nedvek híján kiszárad. Bár áll még, de nem él, nem hoz virágot, s nem terem gyümölcsöt, és ha nem napok vagy hetek, de hónapok, évek múltával kidönti a szél. Leroskadván azt a végső és tragikus felismerést viszi az elmúlásba magával, hogy egyetlen csemetéjében sem él tovább - elpusztul utódok nélkül. Érhet-e valaha kegyetlenebb csapás férfit ennél?! Mert ha eredendően magtalan lett volna vagy meddő az asszony! Azt, megnyugodva Isten akaratában, türelemmel el lehet viselni. De ha már adott gyermeket, s engedte, hogy derék emberré fölneveljék, akkor most miért vette el?! Az öreg Retkes soha nem káromolta az Istent, mert hitte, hogy amit elrendelt, az jó és bölcs elrendelés, s most mégis perben állt a Mindenhatóval, mert ösztönei hi
