Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)
Az Egy és az Egész A két Szegi gyerek szó nélkül fogta a vasvillát, és sebesen hányta vissza a gödörbe a trágyát, hogy minél előbb eltűnhessenek Csekes sógorék udvarából. Örültek, hogy pár ostorcsapással megúszták ezt a délutánt. Csak Béla nem nyugodott bele a kudarcba.- Ezt még visszafizetem - csikorgatta a fogát, s földagadt lábát simogatta tenyerével, amely sajgott és égett, és az ujjnyi vörös csíkok széle lassan kékülni kezdett. Jacsó pedig leült a csalamádéra, ahol az imént még Csikófaszú hevert, s nyö- szörgött.- Ahécsencsédét.. .ahétcsencsédét... Mihály kondás nagyot fújt a magyarökör szarvából készült tülökbe. Korán volt még, éppen csak pirkadt. A szüle a dudaszó hallatára kinyitotta az ólajtót, s a süldőt a verőcke felé terelte. Mihály kondás megállt, s mikor a süldő kibátorkodott az utcára, rácsattintott a karikás ostorával.- Nete, ne - terelte a többi közé, majd köszönt a szülének. - Jó reggelt, szüle.- Neked is, Mihály - viszonozta az öregasszony. - Mi hír a világban?- Jönnek a ruszkik - közölte Mihály, s még hozzátette: - Szép a süldőjük.- Az a dolga, hogy szép legyen. A kondás erre nem tudott mit mondani. Elköszönt a szülétől, s ment a konda után tülkölve és ostorát durrogtatva. A szüle pedig becsukta a verőckét, majd az ólajtót, s közben a Mihály adta hírt rágogatta. Méghogy jönnek a ruszkik! Honnan? És minek? Mi a fekete fenét akarhatnak itt? Végül megfordult benne más gondolat is: jönnek, ha engedik őket. De nem engedik. Azért vitték be az embereket, hogy ne engedjék ide őket. Közben tüzet rakott a konyhában, vizet merített a teáskannába, s oda tette forralni. Közben az unokája bejött az istállóból. A ló elé vetett egy nyaláb szénát, mert már kapált és dobogott a vénség.- Mihály azt mondta, hogy jönnek a ruszkik.- A Mihály?- Az - bólintott a szüle, s egy fehér vászonzacskóból szárított hársfavirágot tett a teafőzőbe. Nézte, ahogy a felbugyogó, bugyborékoló, párát vető vízben a hársfavirágok lassan alámerülnek, és nemsokára érezte, hogy a konyha megtelik hársvirágil- lattal. Virrasztanak Retkeséknél. Virrasztják Gézát. A fiatal Retkesné fekete selyemkendővel borította be a falitükröt. Az öreg Retkesné, Géza anyja az első szobában az asztalra borulva nyögdécsel, siratja egyetlen fiát, fehér kendővel törli könnyeit, kínjában fel-feljajdul, hátraveti magát, hogy belereccsen a széktámla. „Teremtő Isten, én teremtő Istenem! Mennyi a bűnünk, hogy így büntetsz?! Hogy ilyen gyászba döntesz?!... Gézám! Én drága magzatom, szép szorgalmas fiam! Még el se temethetünk! Még a sírodat se tudjuk, merre van. Teremtő Isten! Mit vétettem ellened, hogy még imádkozni sem engedsz a sírja fö-
