Irodalmi Szemle, 2008

2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)

Az Egy cs az Egész

S az egyik hajnalon Sandri újra zörget a bábaasszony ablakán. A ház újra megtelik fekete árnyakkal. Az anyós, az anyja, a szüle, mellettük a bába. Az apa a fiával pedig kiszorul az udvarra, ülnek a kút melletti fapadon, és hallgatnak. Bent a konyhában a fájdalom hangjai.

A lassú, elnyújtott jajok megemelik a ház tetejét, s a kút mellett álló szilvafa koronáját is megbillentik... A fa nagyobbik ága elszáradt, fekete csonkja a Nagy Tűz után nem hajtott ki.

A szüle megfejte a tehenet. Unokájának egy kicsi, kék bögrébe tölt a habos tejből, s egy szelet kenyeret is ád neki hozzá.

Még nem ébredt fel az utca, még alusznak a házak, a fák, a kertek. A jószág se ébredezik még. Csend van.

A bába kinyitja az ajtót, megáll a tej színű derengésben, és mélyet lélegzik. „Lányod van”, mondja, „bemehettek megnézni.”

A konyhában megilletődve topognak az ágy mellett. Nézik a céklavörös gombócot a fehér pólyában, aki lehunyt szemmel alig vesz tudomást a létezésről. Mögöttük a szüle rakodik. Fazekakból, tálakból önti ki a vizet. Maga a megfeketedett idő.

Változatlanság a változóban.

Az örök-egy, a mindig-jelenvaló.

Árny s az ámyvető. Árny az árnyon. A mélység ringásában. Hínár-őserdrő lombja a tavak mélyén.

S jön napra nap.

Reggeli dudaszó. Hajtják ki a csordát. Előbb a kondások jönnek, aztán a tehénpásztor tülköl. A jámbor állatok elindulnak az utcán végig, ki a legelőre. Tütű, tütü, szól a magyarökör szarvából készült tülök. Tütű, tütű... Aztán elcsendesedik az utca ismét. Csak a tollúkat most hányó libák tipegnek sipítozva lefelé ballagván a tóra. Maholnap aratni kell. Közeledik Péter-Pál napja.

Az apja az udvaron ténfereg. Se elmenni nem tud, se maradni. Az asszonyokat nézi, ahogy rendezkednek. Az anyját, az anyósát, a szülét. Aztán egyszer csak a kisbíró púpos háta tűnik fel a verőckében. Azt hitte, hogy az újszülöttet jött köszönteni, már mozdult volna italért, amikor az öreg szava megállította. „Megállj, Sándor!” A kisbíró hangjában volt valami szokatlan, ünnepélyes árnyalat. Odalépett az öreg elé, aki egy keskeny papírt nyújtott feléje. A fejét is lehajtotta, hogy ne kelljen a másik szemébe néznie. „Mi ez?” Az öreg hallgatott egy ideig, majd megszólalt: „Menned kell. Mennetek kell. Az én Imrasomnak is...” Nézte a papírt, és nem értett semmit. Nem is látott. Csak azt a fehér foltot, amit a kezében tartott. A kisbíró már régen továbbment, amikor végigolvasta a behívó szövegét. A szüle szólt rá. „Hát te mit olvasol?” Felemelte a papirost. „Behívtak, szülike, menni kell.” A szüle letette a kezében lévő vizeskannát. „Most, aratás előtt?!” „Most, szülike.”

Megfeketedik az idő, megég, korommá lobban.

S jön napra nap, napra nap.

Napra nap...