Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)
Gál Sándor verebek már itt nem költöttek. Legfeljebb a magas, kemény tüskéjű akácfák koronái között lehetett még néhány, szénából-tollpihéből rakott verébfészket találni, de oda meg ki mert volna felmászni a tojásokért? S amikor a szeder érett, a verébtojások már semmit se értek.- Lőni fognak - bólintott a lenti leventecsapat irányába az idősebbik Szegi gyerek. Két szép, érett szederszemet dugott a szájába és testsúlyát átbillentette a másik oldalra, hogy jobban leláthasson a leventék készülődésére. Az egyik levente ekkor már a lenyesett partnál a céltáblákat erősítette fel az állványokra, a Pap-fődek alatt.- Lőni fognak! Igaza van a ragyás képű nagyobbik Szeginek.- Megvárjuk?- Nekem haza kell mennem, meg kell etetnem a kiskacsákat. A tyúkoknak pedig vizet tölteni. Maszatosan, böfögve másztak le a szederfáról, és mind a hárman kicsinyke kötelességeik után indultak. Mielőtt elváltak volna, még megálltak az út közepén a meleg porban, amit a kocsikerekek zúztak a mindenség porához hasonlóvá, és megcsapkodták egymás tenyerét. Azután szétszaladtak, mint a csirkék, ha megjelenik a földön a héja ámya. Ahogy hazaért, azonnal megérezte, hogy valami baj van. Még körül se nézett az udvarban, de már érezte, hogy valami olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A szüle a szőlőben volt, korán reggel elment kötözni, hónaljazni, ő pedig itt maradt egyedül vigyázni a kiskacsákra, csibékre... De a két Szegi gyerek elcsalta szedrezni. Az udvaron senki sem ügyelt az aprójószágra. A kacsaúsztató betonvályújában így lelte halálát két pelyhes kiscsirke, s így taposott össze a kotló három apró kiskacsát a borító alatt. A kacsaúsztatóból kiszedte a döglött kiscsibéket, s a borító alól a három halott, citromsárga kiskacsát, s az öt tetemet szépen sorba lefektette a kút mellé. Oda ült hozzájuk, és bőgött. Szeméből nagy, meleg könnycseppek gördültek alá szeder-maszatos arcán. Tudta, hogy kikap. De a veréstől nem félt. Minden gyereket elnadrágolnak, van akit napjában többször is. Nem ettől félt, nem ettől bőgött. Sajnálta a kiskacsákat és a kiscsibéket. Nem vigyázott rájuk, meghaltak. Fekszenek mozdulatlanul, kifordult nyakkal, leesett csöppke szárnyakkal, merev szemekkel. Csak ült a kicsi tetemek felett, és egyre sírt, sírt, mintha könnyeivel fel akarta volna támasztani az elpusztult csirkéket, kacsákat. Ahogy ott ült, és csendesen hüppögött, egyszerre csak a szüle meséje jutott az eszébe, a kicsi tyúkról, amely az eresz alatt kapirgált, s a magasból a fejére esett egy kavics. Égszakadás, földindulás, A fejemen egy koppanás, Szaladj, te is pajtás... S látta maga előtt, ahogy a kis tyúkocska kétségbeesetten világgá szalad. Égszakadás, földindulás... Égszakadás, földindulás... Merre szaladsz, pajtás?! Merre szaladhatna? Semerre. A valóságban nem lehet úgy világgá fütni, mint a
