Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)
Az Egy cs az Egész Mintha minden szó megégett volna az emberekben. Mintha porrá esett volna szét minden hang. Egy perc, egy pillanat. Emelkedik és süllyed az időben a mindenség. Vasszögek a porban. Borona föld-fényesítette tüskéi a falnak döntve. A gerenda alatt sarló és kasza. A tokmány és a kaszakő az istállóablakban. Lépni. Mindig följebb, a föld-fényezte borona tüskéin, elérni a sarló nyelét, a kasza szürke pengéjét, mindent megtapintani, mindent kézbe venni, felnyújtózkodni egészen a tetőig, s egy gyors elrugaszkodással földet érni, porba huppanni. Vasszögbe huppanni! Jaj, boronák föld-fényezte tüskéi! Jaj, gerenda alatt lapuló sarló, kasza! Jaj, jaj! A vasszög kicsi dárdaként áll ki a lábfejéből, keskeny vörös csíkban szivárog a vér a szög mellett a roncsolt húsból, s csordogál lefelé a lábujjak közé. Nézi a szivárgó vért. Nem is fáj. Leül, s egy rántással kitépi a sebből a rozsdás vasszöget. Iszamos sárgombócok keletkeznek vérből és porból. Kivirágzik az első seb. Az első az öt közül, a jövendölés szerint. Fut a kút melletti betonvályúhoz, vérző lábát a vízbe mártja, majd forró homokot hint a sebre, amely lassan égni kezd, sajogni. Szipog. Szeméből kibuggyannak könnyei. Nincs könyörület, nincs menekülés. A seb sajog, és pipacsbimbóként lassan újra kinyílik. S a stiglincek cin-cin, csipognak, s cukkurúznak a vadgerlicék. És minden eleven fában nő egy láthatatlan kereszt, s minden emberben a jövendő sebhelyei. A toronyóra most üti a tizenkettőt. Bim-bam, bim-bam... Hazajött Lajos. Haja rövidre volt nyírva, feszült rajta az egyenruha. Az anyja sírt, amikor meglátta. Az apja pedig hallgatott. Harag nélkül, de valami kimondhatatlan keserűséggel, amely csak a torkáig jött fel, ott megrekedt, és nem tudott hangokká, beszéddé szabadulni. Ültek az asztal mellett némán, csak az anyja hüppögött, nyel
