Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)
Gál Sándor Mezítláb a falnak dőlt nyárban. Mezítláb a forró homokban. Nagy szarvú ökrök felpúposodó háttal húzzák a magasra rakott szénásszekeret. Por, por, por. Verebek. Tollgombócok az akácfák ágain. Nyitott csőrrel, ég felé tartott fejjel állnak a tyúkok az árnyékban, leesett szárnyuk a földet éri. Belemélyed az út porába az ökrök repedt, holdkaréjú patája. Lusta por marad a nyomukban és a kerekek csikorgása. Kútkáva nyikordul. Rekedt kiáltás az udvarmélyről. Elakad a kerítés korhadó lécein, a falba vert, vasszegen függő szakadt lóistráng végeken, a semmire se jó láncdarabokon, rozsdásodó drótvégeken. A falnak dőlt nyár fehéren izzik. Szeme lesi a bodzabokor emyős virágát, a virágok tövén gömbölyödő zöld bogyókat, s a kocsiszín pókhálós titkait. Egyedül az istálló farának támaszkodó, két erős akácfa oszlopon nyugvó féltető alatt. A szalmakazalban pattog a holnapi tűz. Látja. Lánggá nézi a szénaboglyát, izzó tengerré, fényzuhataggá. Forog, körbe-körbe a saját tengelye körül. Ha megáll, a világ nélküle is tovább forog. Forog, lassul, egyre lassul, majd egészen megáll. Mintha nem is mozdult volna. Ismét súlyos lett, és nehéz. Két kézzel fölemelhetetlen, két kézzel lebírhatatlan, két kézzel átfoghatatlan, két lábbal bejárhatatlan. A téli stiglincek csivognak a falombok között. A fészekben stiglincfiókák sárga feje, négy pici napocska hajlik a világ fölé, cin-cin, itt vagyunk, cin-cin, ragyogunk. A kert alján a komorzöld szilvafa ágai között pedig gerlefészek, hét szál gallyból. Cukkurúznak felette a gerlék, röpködnek kimerevített szárnyakon. A kert közepén végigfutó, keményre taposott út két oldalán székifű sárga-fehér bóbitái. Illatuk este ködként száll a fejesedő káposztaágyás fölé. A kerítésen túl frissen épített gépszín. Benne új gabonacséplő gép és az elevátor összecsukott gólyanyaka. Még nem húzták ki az udvarra. Lobog a csend. Súlyosodik, megkövesül.
