Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (23) (tanulmány) Az államosított irodalom korszaka (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)
ha rángva is, de óraként, mely képzelt ütemet rovátkol az egy-időn - mégis a fényt elválasztja az éjszakától. (Mesterségemhez) Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, Csak nincs kivel szót váltanom. S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet, Hogy legalább imádkozom. Itt megaláztatás, ott szorongattatások, Kín és életveszedelem. Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját, Ne hagyd el nyomorult fejem! Ekhnáton. A Napforduló (1969), akárcsak Pilinszky Harmadnaponja, mérföldkő a második világháború utáni magyar költészetben, amennyiben e kötet versei a lírai absztrakciónak egy olyan magaslati pontján születtek, ahol tárgyiasságuk szinte tapinthatóvá válik, ahol a szöveg végképp levetkezi az előző két kötetben még itt-ott felbukkanó posztszimbolista rekvizítumokat. Mennyire jellemző, menynyire kifejező már néhány verseim is: Szobrok; Szobrokat vittem; Vihar; A gejzír; A tó; Fenyő; Tölgy stb. Némely költeményből a versíró alany teljesen kivonul, s a szöveg gazdag, plasztikus vizualitása nem mutat valami szövegen túli, transzcendens tartomány felé. A szöveg nem „üzen” valamit, hanem megmutat. Ezeknek a verseknek az olvastán akár Heidegger híres Van Gogh-elemzése is eszünkbe juthat. Az ember úgy van ott a festményen, hogy közvetlenül, a maga testi valóságában n- incs jelen. De a gyűrött bakancs mégis az emberből mutat meg valami fontosat. Hasonlóképpen áll a dolog Nemes Nagy Ágnes néhány versével is, s hogy miről is van szó konkrétan, azt szemléltesse A gejzír c. vers: Indult. Előbb a sók. Újra kivált a kristály, ha letörte. Indult. Egy teljes égitest jégtalpa nyomta be a földbe. Akkor az üregek. Aránytalan súlyok alatt húzódva, keskeny testével lassan préselődött kínná gyűrődött kőzetekben, és váratlan egy szakadékos barlangnyi visszhang és utána megint a roppant, köves agyvelő fekete csigaháza, Magyar líra és epika a 20. században (23)