Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (23) (tanulmány) Az államosított irodalom korszaka (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)
Grendel Lajos lanataiban is ez különbözteti meg a művészetben harmóniát kereső József Attiláétól. S ha ellenpéldaként József Attila „Költőnk és kora” c. költeménye jutna eszünkbe, a költőnek, s talán az egész magyar lírának ez a legkétségbeesettebb, a legteljesebb reménytelenséget sugalló verse, erre azt felelhetjük, hogy Pilinszkynél sohasem, még az Apokrifban sem teljes a kétségbeesés, mert a sorok között még ebben a versében is, ha kimondatlanul is, ott a hit támasza. Az elvont tárgyiasság költői nyelve. Tolcsvai Nagy Gábor a Tanúk nélkül c. verset elemezve mutat rá Pilinszky János versbeszédének arra a meghatározó, s tulajdonképpen egész lírájára jellemző karakterjegyére, hogy a költő „a lehető legkevesebbjelentéstani, mondattani és poétikai eljárással, vizuális jellegű reprezentációkkal igen összetett versértelmet tud képezni.”(8) A Pilinszky-versek magasfeszültsége szokatlan, nemegyszer mellbevágóan meghökkentő szókapcsolatokban és jelzős szerkezetekben sül ki: „egyetlen óriási ütés a hold” (Félmúlt) , a kelő nap „mint tébolyult pupilla néma s mint figyelő vadállat, oly nyugodt” (Apokrif) , „kataton alkonyat” (A szerelem sivataga) , „Túlhevített virágcsokor” (Egy sírkőre) , „a némaság extatikus torlaszai” (Mire megjössz) , „gyémántüres múzeum” (Nagyvárosi ikonok) stb. A sűrítéssel, elhallgatással, vizualitással és az egymással látszólag logikailag nehezen összekapcsolható, de nem megfejthetetlen vagy szürrealista asszociációkkal való jelentésképzés mesterműve a. Négysoros c. költemény Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet. A vers négy, egymással látszólag logikailag össze nem kapcsolható kijelentő mondatból áll, melyek a személytelentől haladnak a személyes felé anélkül, hogy a sorok mögé rejtett drámát kibontanák. A költő az első mondatban megteremtett feszültséget nem oldja föl, hanem hagyja lebegni. Az első három mondatot az éjszakára vagy sötétségre utaló motívum tapasztja össze. A kapcsolat közöttük tehát nem logikai, hanem vizuális, de éppen vizualitásának köszönhetően szuggesztívabb, mintha a költő a logikai kifejtés módszerével élne. A négy, egymástól látszólag élesen elválaszott kijelentésből álló vers kohézióját a mondatoknak egymással párhuzamos iránya teremti meg, méghozzá úgy, hogy ennek az iránynak a célpontja homályban marad. A veszélyérzet, a fenyegetettség és a negyedik sorban expressis verbis ki is mondott halálra készülés motívuma az, ami felé a mondatok irányulnak. A csönd is beszéd, mondja Heidegger, sőt a csönd, bizonyos helyzetekben, bizonyos körülmények között, autentikusabb beszéd lehet a sokszor felszínes fecsegésbe fulladó beszédnél. A beszédet nemcsak hangok, szavak és a belőlük képzett mondatok alkotják, hanem a csönd, a hallgatás is, az, amit nem mondunk ki, aminek a meglétéről tudunk, de nincsenek hozzá szavaink. Nem az, ami a sorokban kimondva van, hanem ugyanez annak többletével, ami a sorok között ki nem mond
