Irodalmi Szemle, 2008

2008/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (23) (tanulmány) Az államosított irodalom korszaka (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)

Magyar líra es epika a 20. században (23)

és befejezett állapot, s ezzel a befejezettséggel és változhatatlansággal jellemezhető a verseiben megszólaló én is. Beney Zsuzsa mindezt így jellemzi: „Az érzelem [Pilinszkynél] nem csapódik ki, hanem személytelenné válik, a létezés szférájába, az általánosba és elvontba tevődik át.”<5) Hasonló következtetésre jut Pilinszky monográfiaírója, Tolcsvai Nagy Gábor is: „...a Harmadnapon kötet egyik középponti lírai művelete a személytelenítés, melyben a véges szubjektum saját létezésére kérdez rá, és egyrészről a világban-bennelét leépülését tapasztalja, a benne-lét fokozatos megszűnését, a létező eltárgyiasulását, másrészt a szubjektumnak a kérdésben megmutatkozó transzcendens (végtelen) vonatkozásait, amelyek azonban egyre elmélyültebben válasz nélkül maradnak.”'6’

A lírai alany elszemélytelenedése azonban annak is logikus következménye, hogy Pilinszky kreatúrának vagyis teremtménynek tekinti az embert; olyan lénynek, aki szomjazza a transzcendenciát, de egy olyan világban, amelynek Isten hátat fordított, s amelyet a Rossz vett birtokába. Az ember véges élete és az örökkévalóság közötti kapcsolatot a hit, a vallás vagy a művészet hivatott megteremteni. A végtelenből csak a vallás vagy a művészet révén részesülhetünk. Istent nem kívül kell keresnünk, hanem magunkban, a vele való találkozás csak így válik lehetségessé. S a magunkban megtalált Isten adhat reményt arra nézve is, hogy elveszettségünk, kozmikus elhagyatottságunk és magányunk nem örökkévaló állapot. A feltámadás ígérete enyhíthet elviselnünk és végső soron elfogadnunk ezt az állapotot.

És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szive - Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

(Harmadnapon)

Nincs még egy költőnk, aki az ember kreatúra voltát és elhagyatottságát olyan mélyen és intenzíven élné át, mint Pilinszky János. A Trapéz és korlát, de különösen a Harmadnapon verseiben ennek az állapotnak az átélését az extázisig mélyíti. Súrolja a pátoszt, de nem válik patetikussá. Jóllehet költeményeiben nincs mozgás, ám annál több bennük a feszültség, amelyből hatalmas költői energiák szabadulnak föl. „A magyar irodalomban mindmáig Pilinszky nyelve a legalkalmasabb a feszültség közvetlen visszaadására - írja a már említett Csillaghálóban c. tanulmányában Beney Zsuzsa. - Költészetének ez az irodalomtörténeti jelentősége.” Majd valamivel alább: „Az, ami évszázadokon át elválasztott volt, nála újfajta egységben tömörül: az ellentétek nem összebékülnek, hanem tartós diszharmóniában, de elválaszthatatlanul egyesülnek.”'7’ Költői világát, egyebek mellett, a legválságosabb pil