Irodalmi Szemle, 2008

2008/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (23) (tanulmány) Az államosított irodalom korszaka (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)

Magyar lira es epika a 20. században (23)

túra, a keresztény hit megtagadását jelenti, hanem az ember világba vetettségének és kozmikussá nőtt magányának a kifejezését. Pilinszky János lírájában hiába keressük a magyar költészet olyan hagyományos toposzait, mint a nemzet, haza, társadalom. Nincs szerelmi lírája sem. Lírája a legkoncentráltabb létköltészet a magyar irodalomban. Fenséges, dermesztő, de borzongató is egyben, mint egy gleccsernek a látványa, amit megpillantva az ember rádöbben parányságára és törékenységére. Becketti táj az övé, az egész magyar irodalomban talán a legbeckettibb, s katolicizmusának köszönhető, hogy mégsem oly sivár és reménytelen, mint a nagy drámaíróé.

Pilinszkyt a legnagyobb magyar katolikus költőnek is szokás nevezni, de ez a megjelölés is félrevezető lehet, mivel lírájától mi sem áll távolabb, mint hogy vallásos dogmákat verseljen meg vagy vallásos témákról írjon nyájasan moralizáló költeményeket. Az ő katolicizmusa istenkeresés egy olyan korban, amely egyre inkább Isten hiányával nevezhető meg. Isten nem halt meg, csak végtelenül messzire távolodott tőlünk. Ha Isten meghalt, a világ, amelyet itt hagyott, abszurd. Ezt a világot írja le Camus vagy Beckett és a többi egzisztencialista író. Pilinszky egzisztencializmusa nem ilyen. Camus-vel vitatkozva és Dosztojevszkijt hozva föl ellenpéldaként, írja Ars poetica helyett c. esszéjében a következőket: „Albert Camus [...] szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp a menekvés irányában - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy »Dosztojevszkij válasza az alázat« [...] csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás.”'31 Ennek a dosztojevszkiji ontológiai és etikai gesztusnak a saját művészetére vonatkozó következtetéseit pedig ekképp foglalja össze: „Engagement immobil-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a vallásos léleknek ezt a sajátját. [...] És rokon értelemben, a művészet is mi egyéb, mint engagement immobilé, mozdulatlan elkötelezettség, totális odaadás?”'41

Ahova estél, ott maradsz.

A mindenségből ezt az egyet, ezt az egyetlen egy helyet, de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.

Lehet az ház, malom vagy nyárfa, minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem tágítasz.

Megvakítottunk? Szemmel tartasz.