Irodalmi Szemle, 2008

2008/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (23) (tanulmány) Az államosított irodalom korszaka (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes)

Sándor, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, illetve Orbán Ottó, Kertész Ákos, Csurka István és mások) rangos művekkel járult hozzá a magyar irodalomnak az ötvenes években megszakadt folytonossága helyreállításához. Ok a hatvanas, hetvenes és részben a nyolcvanas évek ugyanolyan reprezentatív magyar költői, próza- és drámaírói, mint a megtűrt posztnyugatosok-újholdasok. S a korszak karakteres írói közé tartoznak azok, az e két nagy csoporton kívül álló „magányosok” is, mint a pályáját ötvenévesen szinte újrakezdő Örkény István és a viszonylag megkésve debütáló Kardos G. György, Konrád György és Kertész Imre.

Az államosított irodalom korszaka tehát egyáltalán nem szürke és másodrangú az előző korszakokkal összevetve, hanem a hatvanas évektől kezdve olyan felívelő tendenciát mutat, amelyben sok, ma már klasszikusnak nevezhető mű látott napvilágot, s amely mintegy előkészítette a hetvenes évek líratörténeti és prózatörténeti fordulatait. A folytonosság őrzésében és helyreállításában az olyan folyóiratoknak is fontos szerep jutott, mint az ötvenes években a Vigilia, később az a néhány színvonalas vidéki periodikum, mint a Jelenkor, a Tiszatáj, az Alföld, az újvidéki Híd és Új Symposion s a nyolcvanas években a Mozgó Világ, a Kortárs, az Újhold-Évkönyv, amelyek vállalni merték a hatalommal való ütközés kockázatait is.

A főként Tandori Dezső és Esterházy Péter némely müvéhez kapcsolható irodalomtörténeti fordulat vagy paradigmaváltás, a nyolcvanas és a kilencvenes években kiforrott új lírai és epikai beszédmódok sikere és divatja némiképp beárnyékolják az államosított irodalom korszakának műveit. Az ilyesmi természetes következménye minden paradigmaváltásnak. Nem természetes az lenne, ha a ma irodalmi divatjait abszolutizálva, irodalmi érzékünket és ízlésünket kizárólag a jelen szempontjaihoz láncolva, emlékezetünkben elhomályosítaná jelentőségüket. Bizonyos értelemben ez valóban a hagyományőrzés-hagyománytagadás váltóáramához igazodó folytonosság megszakítását jelentené.

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981)

A Trapéz és korlát (1946) s méginkább a Harmadnapon (1959) c. verseskötetei a magyar egzisztenciális érában olyan központi helyet foglalnak el, mint Rilke, Benn és Celan kötetei a német, Eliotéi az angol lírában. Bár leegyszerűsítés lenne Pilinszky költészetét egyetlen megrendítő egzisztenciális élményből levezetni, de tény, hogy a háború és a hadifogság személyes megtapasztalása kitörölhetetlen nyomot hagyott világlátásán és lírai beszédmódjának kiformálásán. „A háborúban valamennyien otthontalanná váltunk - írja -, s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk. Valamennyien elvesztettük személyes kis életünket, hogy egyek legyünk a gyökértelenségben. ” (Kiem. G. L.)(2)

A gyökértelenség az egyik kulcsszó is lehetne Pilinszky János lírájának értelmezéséhez. Persze ha nem magyarázzuk félre ezt a pejoratívan és többnyire más ösz- szefüggésekben használt szót. Pilinszky gyökértelensége nem a hagyományok, a kulGrendel Lajos