Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - NAPJAINK - Pomogáts Béla: Civil társadalom és politikai kultúra Magyarországon (előadás)
Pomogáts Béla A „polgári” jelző és minősítés egy időben, természetesen a mögöttünk lévő kommunista korszakra gondolok, semmiképpen sem hordozott pozitív tartalmakat és értékeket, pontosabban a „citoyen” fogalma teljességgel kiszorult a politikai gondolkodás teréből, és csak a „bourgeois” fogalma, természetesen erősen elítélő módon, kapott szerepet. Már pedig a nyugati társadalombölcseletek mindig a „citoyen” fogalmával - és az ebben a fogalmi körben meghatározható felfogással, szemléletmóddal, magatartással - operáltak, erősen pozitív tartalmat rendelve a fogalom mellé. Erről tanúskodik különben a tizenkilencedik és huszadik század világ- és magyar irodalma is, például Dickenstől Thomas Mannig és Jókai Mórtól Márai Sándorig. Előadásom tárgya: a „civil társadalom” és a politikai kultúra viszonyának magyarországi alakulása - e rövid bevezetés után hadd vágjak nyomban a dolgok közepébe. Arról szeretnék ugyanis beszélni, hogy az 1989-1990-es úgynevezett „rendszer- váltás” után (sőt még korábban) imponáló lendülettel fejlődésnek induló magyarországi „civil társadalom” teljesebb kibontakozása később mintha elakadt volna, és mindez az ugyancsak gyors ütemben kibontakozó politikai kultúra visszaesését eredményezte. Politikai szabadság természetesen létezik Magyarországon (illetve a Kárpát-medencei magyar közösségek életében), a „civil társadalom” fejlődése azonban érzékelhető módon elakadt vagy zsákutcába került, mondhatnám így is, egyszerűbben: szinte mindenre rátenyerelt a hihetetlen hatalmat és befolyást élvező pártpolitika, és vele együtt a pénz politikája, amely hol szolgálja, hol uralja a pártpolitikát. Nem kell különösebb társadalomkutatói búvárkodásokat és elemzéseket végezni ahhoz, hogy eljussunk a következtetésig: a magyar társadalom, a magyar közélet ma súlyos politikai, szociális és morális válságot él át, és ez a válság érzékelhető a kisebbségi magyar közösségekben: Erdélyben és a Felvidéken is. Erről a válságról mindazonáltal, legalábbis a nyilvánosság színterein, kevés szó esik, pontosabban: mindkét magyarországi (és persze mindkét erdélyi) politikai erő (akár így is fogalmazhatnék: politikai „hitfelekezet”) részéről hangzanak el igen vészjósló kijelentések, kizárólagosan a szembenálló politikai erő felelősségéről, arra azonban alig törekszik valaki, hogy elmélyültebben és elemző módon vessen számot a mára kialakult széles körű válság természetével, okaival és következményeivel. Az alábbiakban néhány olyan tényezőt vagy körülményt veszek fontolóra, amelyek (nézetem szerint) veszedelmesen akadályozzák a „civil társadalom” teljesebb kifejlődését. 1. Igen fájdalmasnak és ártalmasnak tartom azt, hogy a magyar értelmiség, különösen a humán értelmiség (írók, művészek, tudósok, tanárok) korábban, még a legsötétebb diktatúra évtizedeiben is érvényesülő közéleti tekintélye és hatékonysága a mögöttünk álló évtizedben egy igen radikálisan működő „erózió” áldozata lett. A közép-európai rendszerváltozásoknak mindenütt a humán értelmiség volt a kezdeményezője és szervezője, ez a történelmi szerep fokozatosan és most már rohamos tempóban leépült, és mára ott tartunk, hogy a humán értelmiségnek szinte semmi befolyása sincs a közélet eseményeire, kivált a politika stratégiai döntéseire. Ez az értelmiség radikálisan visszavonult a közéleti viták tereiről, és legfeljebb egy-