Irodalmi Szemle, 2008

2008/6 - NAPJAINK - Pomogáts Béla: Civil társadalom és politikai kultúra Magyarországon (előadás)

Civil társadalom és politikai kultúra Magyarországon

egy aláírásokat gyűjtő tiltakozó memorandum körül adja létezésének jelét. Ezek a memorandumok és akciók azonban mára a legkevésbé sem érdeklik a politikát. A kormányzati pozícióban lévő politikusok, de az ellenzékiek is hovatovább szánakozó mosollyal legyintenek az értelmiségi emberek „okvetetlenkedéseire”, és legfeljebb a hozzájuk teljes mértékben lojális értelmiségiek számíthatnak némi figyelemre, azok, akik igazolni és nem bírálni kívánják a pártpolitikusok döntéseit.

2. Időközben felnövekedett és megerősödött az a gazdasági-pénzügyi hatalmi csoport, amely többnyire nem nyilvánosan, inkább a színfalak mögött tartja kezében a politikai döntéseket. Ez a pénzügyi „elit” időnként ad némi szerény alamizsnát a kultúra képviselőinek, természetesen elvárva azt az ellenszolgáltatást, hogy az alkotó értelmiség nem okvetetlenkedik a milliárdosok gyanús ügyeinek firtatásában, magát a kultúrát mindazonáltal hasznos, de nem szükséges dekorációnak tekinti a pénz világának homlokzatán, anélkül persze, hogy komolyabban fáradozna a kulturális értékek megértése és elsajátítása körül. Léteznek persze látványos kultúratámogató akciók, ezek azonban, időnként igen zavaró módon, nemcsak az alkotó szellem elismerését, hanem legalább annyira (vagy még inkább) a pénz megdicsőítését szolgálják. A magyar kultúra ma nem báró Hatvany Lajosokkal és báró Komfeld Zsigmondokkal találja szemben magát, már csak annak következtében is, hogy a mai krőzusok műveltségét nem lehet Hatvany Lajos műveltségéhez hasonlítani, és a milliárdosok körében (kevés kivétellel) nem alakult ki az a mentalitás, amely száz esztendővel ezelőtt a modem magyar kultúra létrejöttének elsőrendű támasza volt.

3. A politikai-kormányzati munkában igen sok kínos zavar tapasztalható. Csak a legutóbbi hónapokban is: az egészségügyi törvény körül épeszű ember mára alig képes átlátni és megítélni a fejleményeket, csak az érzékelhető, hogy egy átalakítási stratégia, amelyre különben éppen az egészségügyi szolgáltatások rendszerének hatékonyabb (és átláthatóbb) működtetése érdekében múlhatatlanul szükség volna, jó mélyen belesüllyedt a pártpolitikai élet mocsarába, és az országgyűlési képviselők sem igen tudják megmagyarázni, hogy miért érdemes támogatni, vagy miért kell elutasítani ezeket a reformokat. A mögöttünk álló népszavazás azután pontot tett az egészségügyi reform ügye mögé: véleményem szerint mind a kormányzati oldalon kezdeményezett reform, mind ennek radikális elutasítása a magyar egészségügy és általában a reformkezdeményezések téves megközelítését, illetve eleve elutasítását jelentette, és mint ilyen, az egész folyamat - kezdeményezésével és végső kifejletével együtt - sokat ártott a különben szükséges reformok ügyének. Az egészségügyi reformot azért hozom példának (természetesen hivatkozhatnék a reformkényszer, a reformkezdeményezés más példáira is!), mert ennek a reformnak a tervezése, megvalósítása és elutasítása olyan könnyen és sokoldalúan mutatja be a magyarországi reformpolitika gyenge pontjait, mint az a bizonyos állatorvosi mappa a lovak betetségeit. (Az „állatorvosi ló” metaforája ugyebár Deák Ferenc óta közkeletű magyar retorikai fordulat.)

4. A legfontosabb beruházási ügyekben kifejezetten szerencsétlenkedés és