Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - TÉNYEK ÉS KÉRDŐJELEK - Ardamica Zorán: Irodalomtanítás a harmadik évezredben (tanulmány)
Irodalomtanítás a harmadik évezredben den szakember ismeri el egyformán... Örvendetes, hogy a vitán felül nélkülözhetetlen elméletek mellett akad kutatás, amely alkalmazható tudománynak tekinti az irodalomtudományt, s az irodalompedagógiát az iskolai gyakorlat, a gyakorló, a gyermekekkel foglalkozó és az azokat ismerő, nem laboratóriumi körülmények közé került pedagógus szempontjából tekint reá, miközben nem szűkíti le az irodalomtanítás mint módszertan vagy tantárgypedagógia fogalmát, hanem éppen ellenkezőleg, tágítja terét a neveléstudomány egyéb diszciplínái és más társadalomtudományi diszciplínák felé. Félreértés ne essék, gyakorló pedagógusként nekem is meggyőződésem, hogy a jelenlegi renszerbeli oktatás tarthatatlan, hogy a tananyag szelekciója szükséges, és hogy a reformnak a szövegértés fejlesztésére, a tudás alkalmazhatóságára kell irányulnia. Ennek ellenére, illetve épp ennek érdekében kérdések fogalmazódnak meg bennem. Vajon minek alapján fogadja el a kötet szinte kritika nélkül, tényként, szemléletmeghatározó kiindulópontként, hogy a „Kárpát-medence népei a posztin- dusztriális társadalom korszakába léptek”? Ezen, gyaníthatóan lyotardi-habermasi- rorty-i-stb. tételek, nézetek mentén nyugaton a XX. század második felében konstruálódó társadalomfelfogás - noha én sem cáfolhatom - ma azért nem az egyetlen, így kizárólagosítása sem lehet kézenfekvő (a kötet egy szerencsésebb címmel bizonyára nem csupán szövegeiben lenne valóban nyitott, hanem koncepciójában is). A történeti teljesség elvetése - noha a tananyagban tarthatatlan - valóban totális kell legyen? E tekintetben a tanulmányok szövegei megcáfolják az előszó íróját. Nehezen értelmezhető a Jelenkori irodalomtudomány szemléletének, fogalomrendszerének és beszédmódjának” ígérete. Ma ugyanis nem egyetlen irodalomtudomány létezik, szemléletükben, fogalomrendszerükben és beszédmódjukban is elkülönülő, differenciált, olykor egymás mellett „elbeszélő”, időnként kizárólagosságra törő paradigmákkal, máskor egymással aktív interakcióba lépő diszciplínákkal találkozhatunk. Ha létezik ma irodalomtudomány, mint olyan, akkor a dinamikus átrendeződés állapotában. Örömteli viszont a tény, amely előbbi állításomat látszik igazolni, hogy az irodalomtudósok - e kötetben is - egyre inkább szükségét érzik a pedagógiával való viszony átértelmezésének. Az irodalompedagógia, legalábbis általános és középiskolai fokon az utóbbi évtizedekben, talán az utolsót kivéve nem mindenhol „másolta”, s nem is igazán követte az irodalomtudomány eredményeit. Ennek oka egyrészt a rendszer rugalmatlanságában kereshető (lásd: a pedagógusképzés időbeli és tartalmi kötöttségeit), másrészt pedig abban a nyelvi, beszédmód(ok)beli elkülönböződésben, amelyet a gyakorló pedagógusok többsége és az irodalomtudomány egyes irányzatainak retorikai, stilisztikai, fogalomhasználatbeli, általában nyelvi megnyilatkozása is generálhatott. Gyakorlati példa: ma egy átlagos, kb. negyvenöt éves, vagyis nagyjából 20 éves gyakorlattal rendelkező, nyugdíjaztatásáig még közel két évtizedig aktív szlovákiai magyar pedagógus csak részben érti az irodalomtudomány jelenlegi nyelvét. Okozhatja ezt a pedagógus szakmai passzivitása, de hozzájárul az is, hogy az illető
