Irodalmi Szemle, 2008

2008/1 - TÉNYEK ÉS KÉRDŐJELEK - Ardamica Zorán: Irodalomtanítás a harmadik évezredben (tanulmány)

Ardamica Zorán

De vajon milyen hasznát látja a majd’ ezeroldalas tanulmánygyűjtemény tanulságainak a gyakorló pedagógus? A szerkesztők szándékai szerint (lásd az előszót) jelentős változások várhatók, pontosítok: várhatók el az irodalomtanításban. Magyarországon 2005 szeptemberében vezették be a nem kis mértékben módosított Nemzeti alaptantervet. „Véglegesen lezárhatja azt a korszakot, melyben az irodalomról szóló tény tudás jelentette a műveltséget, amikor a műalkotás forrását, az alkotói szándékot, a szerző életrajzi vonatkozásait, az életműhöz és a világirodalmi tendenciákhoz való kapcsolódást vizsgálták a tanítási órán, azt próbálva meg »kiszűrni« az alkotásból, milyen lélektani-alkati tényezők motiválták a szerzőt, milyen korszemlélet »bontakozik ki« a szövegből.” (Előszó, 11. o.) Alternatívaként a kötet a következőket reméli / ígéri: a jelenkori irodalomtudomány szemléletének, fogalomrendszerének és beszédmódjának meghatározóvá válását, a befogadásban a szöveg nyitottságának elvét, az eljárások és konstrukciók eredményeként létrejött forma, a müvet meghatározó akusztikus, grammatikai, ritmikai, kompozíciós elvek vizsgálatát, a nyelvi kifejezés és immanencia körvonalainak érvényesüléskutatását, a befogadói értelemtulajdonítás érvényesülését stb.

Amennyiben a fentiek „egy” és nem „az” univerzálisnak beállított (lásd a Nemzeti alaptantervre való rákötődést) megoldást prezentálnák, derűlátásra adnának okot. Hiszen a nézetek pluralitása teljesedhetne ki. Ezzel szemben bizonyos pontokon - talán nem is szándékosan - a generálisan valamit valamire való cserélés szándéka fedezhető fel - gyanítom, a kötet összes szerzője sem értene teljesen egyet vele -, ami nem feltétlenül jelent majd üdvözítő és általánosan elfogadott megoldást. Olvasható a kötetben hivatkozás más országok újonnan bevezetett oktatási stratégiáira, a tananyag csökkentésének, szelekciójának módszereire, mibenlétére. Valamivel kevesebb az utalás ezen módszerek, s a szelekció gyakorlati eredményeire, arra, vajon a végzett tanulók az életben hogyan képesek hasznosítani új módon szerzett tudásukat.1 Mintha egy még tartó, lezáratlan pedagógiai kísérletbe vetnénk hitünket anélkül, hogy a lehetséges eredményeket ellenőriztük volna... Mintha a kötet egyes szerzői is éreznék ezt, miközben rejtett vagy kevésbé rejtett kétségeik mellett tisztában vannak a változtatás fontosságával. („Ezek az új kísérletek azonban fragmentáltak, lehetelen belőlük egy új alternatív hermeneutikai stratégát kiállítani, és ezért még ma is a pozitivista-filológus megértési stratégia marad a meghatározó irodalomtanítási diszkurzus.”2)

Magára az irodalompedagógiára mint multidiszciplínára, annak „diszciplináris identitására” Zsolnai József kérdez rá tanulmányában, felvetve a tudományos legitimáció problematikáját is: „... [az irodalompedagógia] évtizedek óta nem találja helyét a tudományos szervezetek, a különféle paradigmákat kimunkáló és az azokat legitimáló közösségek világában.”3 A tanulmány tanulságain túl megerősítését jelentheti azon hipotézisnek, amely szerint egyáltalában léteznek „különféle paradigmákat kimunkáló és az azokat legitimáló közösségek”, amelyek „paradigmaháborút”4 folytatnak, hiszen ezek létét, s különösen létjogosultságát nem min