Irodalmi Szemle, 2008

2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Aich Péter: El (elbeszélés)

Aich Pctcr Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Arra gondolt, talán mégis el kéne mennie. Tulajdonképpen csak el kell határozni. Eszébe jutott, a déli sarkon már járt. Hova mehetne most? A határok, úgy látszik, eltűntek. Tehát kiléphetne, akár önmagá­ból, elsimítani a nyomokat. Háta mögött hagyhatná az egész szobát, amit most úgy­sem lát. Próbálta fölidézni, milyen is ez a szoba. Ha oldalt néz, az ajtót látja, a szoba­ajtót, amely zárva van, amíg be nem lép valaki, de ez ritkán történt meg, inkább soha, ki lépne be hozzá, ha ajtót sem nyit, mert baj van a zárral, nem működik se belülről, se kívülről, hiába lóg a kulcs az előszobában (vagy mégsem ott), talán szórakozottan rossz helyre akasztotta; ha pedig a másik oldalra néz, az ablakot látja, az ablakon túl imaginárius édenkertjét, mindenféle virágot, rózsákat meg gyümölcsfát, mi szem­szájnak ingere, almát, Napot, kerek világot, amely nem kerek, mert a fű között kígyó leskelődik, szeretője mással csókolózik, mert úgy döntött, hogy ő kívül maradjon, le­het, hogy épp ez a magyarázat, tehát a harmónia mégsem ott van, pedig oda kéne men­ni, ahol van, csak hol van az, ha van egyáltalán, itt benn, vagy ott kinn (esetleg), szó­val menni kéne, el, ha képes lesz rá, bottal akár, persze itt kéne hagyni ezt az íróasz­talt a sárgaréz-fogantyúival, a fiókokba zárt titkaival, talán föl kéne állni, két lépést hátrálni, s jól megnézni, megmaradjon benne a kép, hogy majd legyen hova visszatér­ni, ha arra kerül sor, virtuálisan legalább, biztonsági szelep a titkos rekeszben, pedig valójában csalás, ha nem titkolja lelkiismerete előtt, mert micsoda elmenés az, ha ma­rad egy híd, nem is biztos, hogy így gondolta, sőt valószínű, hogy nem így gondolta, vagyis tulajdonképpen nem arról van szó, hogyan gondolta, hanem arról, hogy ha el­megy, akkor valóban menjen, holott abban sem volt biztos, el akar-e menni, csak ha­logatja, gyanúsan, az íróasztalnál ül és gondolatban kóborol, az elvágott kilátásokon túlra, messze az íróasztaltól, az elő-szobán s az ajtón is túl, megfeledkezik a rózsák­ról is, pörög az ajtó, a Föld a saját feje körül, a kint és a bent, akár a film, állóképet vetít, pedig ha jobban odafigyelne, látná, hogy többnyire visszafelé pörög, s többnyi­re egy szempillantás csak az egész, akár a lét, egy önfeledt szempillantás, amikor megszülettek a fájdalmak, a vágyak árnyképei, a körvonalak, amelyek becsapnak ma­jd, tévútra vezetnek, hogy csak keressünk, egyre csak keressünk, hogy menjünk, vak­tában, az út felé, az álombéli út felé, míg a fejünkre esik az a tégla (esetleg nem), vagy valami más történik, ha ugyan történik, esetleg talál egy kulcsot az árokban, és azon tanakodik majd magával, minek a nyitját rejti, talán az idő az, amit elszalasztott, bot­tal verheti nyomát, talán ha mégis belém karolnál, el kell mennem, el az álmok csö­mörétől, el az íróasztaltól, máshová, mégse karolj belém, egyedül kell mennem, min­dig egyedül megyünk, hiába zárnád rám az ajtót, mert úgyis kint vagyok, a mindensé- gen kívül, s csak önmagamban, nem tudom elfogadni ezt a falat az orrom előtt. Vala­hol talán mégis nyílnak tearózsák.

Next

/
Thumbnails
Contents