Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Aich Péter: El (elbeszélés)
Aich Pctcr Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Arra gondolt, talán mégis el kéne mennie. Tulajdonképpen csak el kell határozni. Eszébe jutott, a déli sarkon már járt. Hova mehetne most? A határok, úgy látszik, eltűntek. Tehát kiléphetne, akár önmagából, elsimítani a nyomokat. Háta mögött hagyhatná az egész szobát, amit most úgysem lát. Próbálta fölidézni, milyen is ez a szoba. Ha oldalt néz, az ajtót látja, a szobaajtót, amely zárva van, amíg be nem lép valaki, de ez ritkán történt meg, inkább soha, ki lépne be hozzá, ha ajtót sem nyit, mert baj van a zárral, nem működik se belülről, se kívülről, hiába lóg a kulcs az előszobában (vagy mégsem ott), talán szórakozottan rossz helyre akasztotta; ha pedig a másik oldalra néz, az ablakot látja, az ablakon túl imaginárius édenkertjét, mindenféle virágot, rózsákat meg gyümölcsfát, mi szemszájnak ingere, almát, Napot, kerek világot, amely nem kerek, mert a fű között kígyó leskelődik, szeretője mással csókolózik, mert úgy döntött, hogy ő kívül maradjon, lehet, hogy épp ez a magyarázat, tehát a harmónia mégsem ott van, pedig oda kéne menni, ahol van, csak hol van az, ha van egyáltalán, itt benn, vagy ott kinn (esetleg), szóval menni kéne, el, ha képes lesz rá, bottal akár, persze itt kéne hagyni ezt az íróasztalt a sárgaréz-fogantyúival, a fiókokba zárt titkaival, talán föl kéne állni, két lépést hátrálni, s jól megnézni, megmaradjon benne a kép, hogy majd legyen hova visszatérni, ha arra kerül sor, virtuálisan legalább, biztonsági szelep a titkos rekeszben, pedig valójában csalás, ha nem titkolja lelkiismerete előtt, mert micsoda elmenés az, ha marad egy híd, nem is biztos, hogy így gondolta, sőt valószínű, hogy nem így gondolta, vagyis tulajdonképpen nem arról van szó, hogyan gondolta, hanem arról, hogy ha elmegy, akkor valóban menjen, holott abban sem volt biztos, el akar-e menni, csak halogatja, gyanúsan, az íróasztalnál ül és gondolatban kóborol, az elvágott kilátásokon túlra, messze az íróasztaltól, az elő-szobán s az ajtón is túl, megfeledkezik a rózsákról is, pörög az ajtó, a Föld a saját feje körül, a kint és a bent, akár a film, állóképet vetít, pedig ha jobban odafigyelne, látná, hogy többnyire visszafelé pörög, s többnyire egy szempillantás csak az egész, akár a lét, egy önfeledt szempillantás, amikor megszülettek a fájdalmak, a vágyak árnyképei, a körvonalak, amelyek becsapnak majd, tévútra vezetnek, hogy csak keressünk, egyre csak keressünk, hogy menjünk, vaktában, az út felé, az álombéli út felé, míg a fejünkre esik az a tégla (esetleg nem), vagy valami más történik, ha ugyan történik, esetleg talál egy kulcsot az árokban, és azon tanakodik majd magával, minek a nyitját rejti, talán az idő az, amit elszalasztott, bottal verheti nyomát, talán ha mégis belém karolnál, el kell mennem, el az álmok csömörétől, el az íróasztaltól, máshová, mégse karolj belém, egyedül kell mennem, mindig egyedül megyünk, hiába zárnád rám az ajtót, mert úgyis kint vagyok, a mindensé- gen kívül, s csak önmagamban, nem tudom elfogadni ezt a falat az orrom előtt. Valahol talán mégis nyílnak tearózsák.
