Irodalmi Szemle, 2008

2008/5 - E. Fehér Pál: Magyarok és románok 1956 és 1989 között (Jegyzetek Földes György könyvéről)

Magyarok cs románok 1956 cs 1989 között

meztetést. Ugyanakkor a magyar fél számtalan forrásból értesülhetett arról, hogy Gorbacsov számára ugyan Kádár sem az ideális vezető, de Ceau§escuval szemben kifejezett ellenszenvvel viselkedik. Aztán néhány héttel később Gorbacsov 1987. május 26-án, hosszú ideje halogatott látogatást tett a román fővárosban, és ott, a tiszteletére rendezett nagygyűlésen hívja fel partnere figyelmét a nemzetiségi problémák „érzékeny és finom kezelésére”. Ez váratlan és Ceau§escu számára szokatlan bírálat volt, Gorbacsov azonban nem jó kedvvel vállalta az újabb konfliktust, hanem a belső szovjet állapotok késztették erre a lépésre. Az már a történelem iróniája, hogy a célzás nem segített Gorbacsovnak a nem orosz köztársaságok lázadásának lecsitításában, Ccauíjcscunak már nem volt olyan mozgástere, amelyben borsót törhetett volna Gorbacsov orra alá, amit korábban minden bizonnyal megtett volna, és Kádárnak sem volt már hatalma arra, hogy új lapot nyisson a két ország kapcsolataiban, saját addigi politikáját ugyancsak felülvizsgálandó. A szovjet befolyás ebben a térségben véget ért. Moszkva, különböző variánsokban, 1945 óta azt sulykolta, hogy érdekszférájában nincsen helye az itt élő nemzetek, országok konfliktusainak, senki nem szólhat bele a másik ügyeibe, a nemzetiségi kérdésekbe a legkevésbé, kizárólag a Roma locuta, causa finita, a felsőbbség döntött, az ügy le van zárva elve létezik. A folytatás legfeljebb annyi lehetett, hogy az utókor ítéleteiben Gorbacsov kezdeményezése egy új szovjet politika kialakítására - jóindulattal kezeltetik, Kádár János „puha diktatúrája” sokak számára nosztalgia tárgya, Ceau§escu pedig a történelem szemétdombján végezte. A magyar-román kapcsolatokban már a végjáték következett, amely 1989-ben, a rendszerváltáskor félreérthetetlenül bizonyította: a korábbi út sehová nem vezet, valami újat kell, kellene kezdeni.

Földes György történelmi áttekintésének az is jelentős haszna, hogy a román-magyar kapcsolatok harminchárom esztendejének bemutatásával érzékelnünk kell, tény marad az is - bármennyire megváltozott a világ, megváltozott mindkét országban a rendszer -, hogy szó sem lehet a „tiszta lap” politikájáról. A kapcsolattörténet legtöbb témájának olyan előzményei vannak, amelyek nemcsak a Kádárkorszakhoz, hanem egyenesen Erdélyhez kötődnek. Éppen ezért a magyar politikában is létezik „román kártya” és a román politikában „magyar kártya”. Ezekkel a paklikkal lehet a szabályokat betartva játszani és hamisan ugyancsak. Különös tekintettel arra, hogy a magyar-román viszony gyökeresen más nemzetközi erőtérben alakul, mint 1989 előtt. Megváltozott a rendszerváltás óta eltelt több mint másfél évtizedben a román és a magyar politizálás belső tartalma is. Ám feszültségek maradtak. És megmaradt az az illúzió, hogy külső beavatkozással (most nem Moszkva, hanem Brüsszel az irány) könnyebben és gyorsabban érhető el valamiféle látványos siker. Pedig Brüsszel, a NATO és az EU együtt és külön-külön világossá tette, nem csupán magyar-román viszonylatban, hanem általánosan érvényes elvként, hogy a kollektív nemzetiségi jogok nem érdeklik. Maradt nacionalista előítélet. Mindkét oldalon. Ám ez már mindenképpen más történet lesz, ha valaki megírja az 1989 utáni harminchárom évet is...