Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - Alabán Ferenc: A valóság generációs emlékezete (tanulmány)
Alabán Ferenc kritikai érzékkel hívja fel a figyelmet. Teszi ezt úgy, hogy megismerte az idősebb alkotógenerációk műveit is, és biztos kézzel képes válogatni azokból. Elveti az olcsó megoldásokat a szlovákiai magyar irodalom létének megkérdőjelezését illetően, mivel az általa kiválasztott szövegek „az irodalomváltozatok problematizálását szolgálják” és különböző olvasatok lehetőségeire alkalmasak. Több kortársával ellentétben nincs szándékában megfellebezhetelennek látszani, teret enged a másképp történő értelmezések lehetőségének is. Megközelítésében - nem véletlenül - külön fejezetet szentel az irodalom és a valóság összefüggésének és megállapítja: „A szlovákiai magyar irodalom és kultúra helyzete (specifikuma) és ennek megítélése el- vonatkozhatatlan a szlovákiai magyar identitástól, nemkülönben ennek folyamatos változásaitól, mely identitásváltozások természetesen e kisebbség története alakulásának következményei. A megtörténtek ismerete, a történelmi tapasztalat mint a kisebbségi önértéktudat alapja ebben a folyamatban az irodalmi mű hitelességének ismérvévé válhat, de legalábbis valamiféle követelményként merülhet fel e kisebbség képviselőinek önismeretére vonatkoztatva.”3 Összecseng mindez azokkal a véleményekkel, amelyek a szlovákiai magyar irodalom nyitottságának követelménye és az esztétikai értékprioritása mellett nem feledkeznek el ennek az irodalomnak a valóságos helyzetéről, amely közvetve és közvetlenül mindig nagyban befolyásolta e kisebbségi irodalom „teremtett világának” tipizált tudati állapotát. Ennek az irodalomnak a „szövegszerűsége” és „nyelvi természete” mellett fontos a valóságból való származása és „világszerűsége”, pontosabban a létező világból való építkezése és irodalmat teremtő kontextusa. Azok számára, akik a szlovákiai magyar irodalom és kultúra értékelésének és megítélésének kérdésében mondanak véleményt, nem lehet mellékes a valóságra való hivatkozás. Márcsak azért sem, mivel valóság nélkül egyetlen író és művész sem él meg, s azért sem, mert „emlékezet nélkül sincs művészet”. A szlovákiai magyar irodalom létének megkérdőjelezése inkább kisebb, mint nagyobb hatékonysággal búvópatak módjára újból és újból előjött, előjön - majd éppen a valósággal való szembesülése után - elhalványodott, erejét veszti és megszűnik. A kérdésfelvetés jórészt mechanikus volta nem figyel az „emlékezetre”, nincs kellő történetisége, ignorálja a sajátosságokat és a fejlődés tényét. A paradigmaváltásra való hivatkozások igyekeznek elfelejteni a folytonosságot és a változások dialektikájának menetét, esetenként durva szimplifikációkat eredményeznek. A közel sem lineáris képet mutató fejlődésben megvan a helye a részleges változásnak is, sőt a visszatérő momentumok megjelenésének és továbbélésének. Elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy ezeket az elemző szem ne vegye észre. Irodalmi és művészi berkekben - jelenünkben maradva - például a posztmodem fokozatos térvesztése és egyben elhalványulása kellő mintaként szolgál. A posztmodem prominensei mostanság már maguk „realista” és „újrealista” müveket ímak a magyar irodalomban is. Újból fontos
