Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - Alabán Ferenc: A valóság generációs emlékezete (tanulmány)
A valóság generációs emlékezete magyar irodalom, vagy nincs. Ezek olyan mondvacsinált problémák. Egy biztos, hogy az író nem független a társadalomtól, amelyben él, és ez visszahat, visszatükröződik az írásban, a műben. Hiszen a kisebbségi helyzet, sors áthangolja a fogalmakat. Nálunk egészen mást jelent a haza, mást jelent a szülőföld, és mást jelent az úgynevezett tájélmény. Mindez egészen másként jelenítődik meg a szlovákiai magyar írónál, mint annál, aki a többségi nemzet tagjaként saját országában él.”1 Egy egész életmű tapasztalatainak leszűréseként is értelmezhetők ezek a sorok. Summázatai egy irodalomról alkotott véleménynek, mely túl a gyermekbetegségeken és történelminek mondható szakaszokon összmagyar irodalmi értékeknek is forráshelye. A közép irodalomkritikus-nemzedék véleményét is tipizált jelenségként kezelhetjük, amelynek szintén megfontolandó tanulságai vannak. Zalabai Zsigmond - aki a „Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés” egyensúlyba kerülését igyekezett megvalósítani az „esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és müközpontúbb gondolkodással” - tisztán látta azt a kettősséget, amely a szlovákiai magyar irodalmat mindig is jellemezte. így fogalmazott: „Én hiszek abban, hogy a nemzetiségi körülmények között van valamiféle szerepe, küldetése az írónak, az irodalmi tudatformának pedig pótolnia kell olyan egyéb - nem létező, vagy csökevényes - tudatformákat, melyek a nemzetiségi irodalomból hiányoznak. Ugyanakkor jottányit sem vagyok hajlandó engedni abból, hogy az író, bár gondolkozzék népben, nemzetben, és müvei révén formálja a közösségi tudatot, ám az irodalmat mégiscsak irodalomként, a maga saját esztétikai törvényeinek megfelelően kell megélnie. Tehát a szlovákiai magyar írónak kijáró jelzők a következő sorrendben kellene, hogy álljanak: nem szlovákiai és magyar és író, hanem író és magyar és azon belül - történetesen, mert a sorsa úgy hozta - szlovákiai.”2 A szlovákiai magyar irodalom említett kettősségének hangsúlya reális szemléletet tükröz. Az egymástól eltérő szélsőséges felfogások, sőt még a becsmérlő vélemények sem változtatták meg soha ennek az irodalomnak a státusát és minőségét. A legfiatalabb irodalmárok körében is akad a valós tényeken alapuló véleményt formáló elemző és értékelő kritikus. Ennek jó és egyben meggyőző példáját láthatjuk Csanda Gábor szemléletében és véleményében a Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból című, az Irodalmi Szemlében folytatásokban közölt, összefoglaló írásaiban. Értelmezései irodalomtörténészi alapállásból indulnak ki, elfogulatlanul szemléli és kezeli a szlovákiai magyar irodalom létét bizonygató és kétségbevonó, vagy éppen tagadó véleményeket. Kortársai közül a legkörültekintőbben és legmegbízha- tóbban foglal állást és minősít. A tankönyvnek szánt anyag - ami időközben megjelent - így tud eleget tenni céljának, funkciójának és az elfogulatlanságon alapuló szemléleti objektivitásnak. Ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy Csanda Gábor néhány kitétele nem képezheti vitatárgyát (pl. a „kettős kötődés” kommentálása, vagy éppen a szlovákiai magyar irodalom „múltjának” kezelése stb.), de mindenképpen nagyra értékelendő, hogy e kisebbségi irodalom néhány jellegzetes alkotására jó
