Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (2) Dobos lászló szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán során a képviselő az elítélttel folytatott magánbeszélgetés során szerzett, a hivatal, a közélet, a bíróság egyes tisztségviselői visszaéléseiről. Nehéz „szorzótábla”, sajátos életrajz, őszinte igazmondás, és vád a társadalommal szemben, ami elénk tárul. A múlt elevenedik meg Az öreg című elbeszélésben is. A megözvegyült öregember a főváros egy hetedik emeleti lakásának ablakából nézi a zimankót, s ha teheti, „nekiindul a télnek”, mert a hó vonzza, s bölcs derűvel állapítja meg: „A szélfú- vás, az eső, a hóesés meg a zsoltárok egy ugyanazok minden időben...” A „harántszelek szerint” kezdetben háromnaponként átrendezi a lakást, aztán megbarátkozik a városi élettel. „Feleségét görcsökben fetrengve, nehéz télidőben vitték kórházba. Sohasem gondolt egyikük halálára sem, »eddig akármilyen fergeteg jött is, az életünk azért megmaradt«, vigasztalta magát”. A maga és a világ rendje, történelme vonul el előttünk történetében. Ő a legidősebb testvér, akinek egybe kell tartani a családot, „ő a jel meg a zászló”. így él, s adminisztrálja magát és a rokonságot az öreg, aki „havazás idején ötkor kel, (...) felöltözik, a nagy piros lapátjával megy, m- egy lefelé, a hóropogás messzire viszi, s a nagy fehérség világgá tágítja öreg életének aprócska körét”. Emberarcúan kedves történet, melyet nehéz meghatódás nélkül olvasni. Szép, igaz történet A néma, akit mély együttérzéssel, emberi melegséggel örökített meg az író. „Az ember a víz partjáról jött, hajnal és reggel határán, ő hozta magával az első ködfoltokat. Sohasem jött egyedül: tavaszreggeleken magával hozta a madarak hangját, áradáskor a víz zúgását, őszidőn a vadkacsák reppenését”. Úgy indul a történet, mint egy mese, melynek végén a napokon át tartó „panaszló sírás” azt jelzi, hogy a gazda halála után a kiszolgáltatott cseléd az emberektől várja, hogy „próbáljanak igazságot szolgáltatni neki”. A néma és gazdája a Kis-Duna mentének jellegzetes alakjai voltak. A gazda almáskertjéről és vízimalmáról volt híres, a néma munkájáról és hűségéről gazdája iránt. Fátyolos a címe annak a páratlanul szép, emberi érzésekkel körülhatárolt novellának, mely akár érzelmi kalauznak, kis értekezésnek is beillene. Zsúfolt autóbuszok mindennapos esete, hogy egy lány, aki naponta másfél órát utazik a munkahelyére, olyan testhelyzetbe kerül, amikor elölről, hátulról férfitest-közelség szabja meg az életterét. És ha a lány „minden alkalommal izgalommal indul a buszhoz”, és az ácsorgás szinte életfilozófiát jelent számára, akkor külön is jelentősége van annak, ha egy „vadidegen vállával a melleim közé szorul, bal keze szinte kettéválasztja testemet. S mindez a teljes véletlen műve”. Egyértelmű számára a „tülekedés törvényen kívülisége”, meg az is, hogy ennek „nincs szabálya, nincs joga, csak létrejön”. S miközben a lány „végigzongorázza” magában a „mozgáskultúra” lehetséges eseteit meg a csábítás változatait („Mennyire kicsi vagyok - most érzem -, egy férfikar szinte végigér a testemen” felismeréséig), fellebbenti saját életének titkait is. Megfogalmazza a maga számára az élményeit: „Hol volt, hol nem volt, amikor útra kelt egy lány, (...) és akkor találkozott egy emberrel, akinek nem volt neve, de erős válla és karja: ez állította meg a lányt”. S a reményt is, hogy „a férfi is érzi, ketten utazunk, pontosabban: együtt ... utazunk,... nézzük ugyanazt a tájat, érezzük ugyanazt a néma testi közelséget” A
