Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - VENDÉGKRITIKA - Rónay László: A magyar irodalom történetei

Rónay László

megteremtésének kulcsfigurája. De Sík Sándor szerepe az irodalom, a nevelés és az esztétika területén is kiemelkedő, arról nem is szólva, hogy a magyar lelkiségi irodalom meghatározó újítójának nevezhető, aki szakított a közhelyekkel, s híres tanulmányában nagykorúsította a keresztény irodalmat. Az 1920 utáni irodalmakat (a kisebbségieket is) bemutató kötet nyomon követi az 1956 felé vezető szellemi törekvéseket, majd a Kádár-rendszer irodalompolitikájának alakulását, ám szerintem szerkesztői sem ismerik Sík kivételes hatását, ahogy konferenciabeszédeiben makacsul védelmezte a keresztény erkölcsöt. Tanulmányaiban pedig írók és műveik olyan jellegzetességeire irányította a figyelmet, amelyekről másutt szó sem eshetett. Lapja, a Vigilia e korszak egyik meghatározó folyóirata volt, elismerten a legszínvonalasabb irodalom- kritika otthona. Sík Sándor nem volt kora kiemelkedő lírikusa, de napjainkban is érvényes monográfiáinak jó néhány megállapítása (például a Zrínyi stílusáról írtak), esztétikája pedig szellemi nyitottságnak remek példája. Ha valaki ebből a körből, hát ő bízvást megérdemelte volna, hogy méltányló fejezet készüljön róla és arról az irányzatról, amelynek gáncstalan, nagy képviselője volt. (Még egy idevágó megjegyzés: a harmincas évek messze legnépszerűbb költője, Mécs László nem szerepel, holott érdekes poétikai elemzésre adna alkalmat az írott és előadott szöveg hatásának összevetése.)

A titokzatos bölcs, Püthagorasz gondolatai közül idézi Hamvas Béla (róla sem szól a kézikönyv) Anthologia humana című művében: „Csábítás, szóval, tettel való csalogatás ellenére csak olyat tégy s olyat mondj, aminél jobbat nem tudsz.” (Milyen szép is lett volna egy ilyen fejezetcím: Megjelent Hamvas Béla Anthologia humana című gyűjteményének harmadik kiadása!) A köteteket vonzó, szép kiadásban közreadó Gondolat Kiadó nyilván csalogatta, csábította (esetleg erőszakolta) a szerzőket: adják le a kéziratot, ők pedig megtették, holott bizonyára lelkűk mélyén érezték, jobbat is tudnának; még egy kis türelem, s teljesebb lehetne a mű. Nyilván e kényszerű sietség is a magyarázata a hiányoknak, amelyek közül néhányat még szóvá tennék.

Poszler György említett bírálatának szóhasználatával élve, néhányan igencsak „rosszul járnak”. Vagy Németh László szerencsétlen tipológiáját idézve: vannak, akik „tovább mentek”, mások „lemaradtak”. „Tovább ment” a különben fontos szerepet játszott Új Symposion, „lemaradt” viszont Gelléri Andor Endre. „Tovább ment” a Magyar Műhely, ám „lemaradt” egy olyan összefoglalás, amely a magyar műfordítás nagykorúsodását mutatná be.

Rosszul járt a harmadik nemzedék jó néhány kiváló írója. Mindenekelőtt Jékely Zoltánt említeném, akit már Babits is nagyra becsült. A marosszentimrei templomban a magyar versirodalom egyik csúcsa, de jó néhány felejthetetlen költeménye klasszikus remeklés. Idézném egyik legkedvesebb, bámulatos távlatokat sejtető müvéből: „Zöld réten döng a barna futball / — különös dzsungeli zene / eget jár s föld- re-földre huppan, / hős gyermekkorból izenet. II - Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt-gyepű rét / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét... ” (Futballisták). Korunk e mítoszának megjelenésekor mindig a Kohut Vili bomba góljáról verset író Zelk Zoltán jut eszembe, és Mándy Iván remeklése, A pálya szélén. S