Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - VENDÉGKRITIKA - Rónay László: A magyar irodalom történetei
VENDÉGKRITIKA A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETEI A CÍM Tiszteletet parancsoló méretű három kötet. Főszerkesztője Szegedy-Maszák Mihály, hozzá csatlakoztak Veres Andrással az élen Jankovits László, Orlovszky Géza, Jeney Éva és Józan Ildikó; a hálózati változat szerkesztője Horváth Iván. Munkatársainak száma hatalmas, sajnos azonban nem mindegyik felkért irodalomtörténész készült el időre, ezek a fejezetek kimaradtak, ami nem használ a folyamatok ábrázolásánál. Első pillanatra meghökkenve vesszük tudomásul a címadásban többes számú „történetei” kifejezést, utóbb azonban azt mondhatjuk, telitalálat, hiszen kinek-kinek megvan ugyan a képe a történetről, de ezek, lehet hogy hajszálnyira, de mégis különböznek egymástól, s végül történetekké válnak. (Szörényi Lászlótól tudom, hogy a „történetei” fogalmát legelőször Kazinczy használta egy Sallustius-fordítása címadásakor.) A cím egyébként arra is utal, hogy a magyar nemzeti irodalmi hagyomány többféle megközelítésben dolgozható föl, s ez lehetővé teszi megközelítésének, leírásának sokoldalúságát, s megengedi, hogy a szerzők ne megkövesedett előírásokhoz ragaszkodva portrékat rajzoljanak, hanem saját történetüket tárják az olvasó elé. E sokoldalúság abban is megnyilvánul, hogy azokról az irodalommal rokon művészeti megnyilatkozásokról is szó esik, amelyek párhuzamosak az írói törekvésekkel. Egymást erősítő törekvések ezek. Gyökerüket koruk megújuló szellemiségében kereshetjük, s ha megjelenítésük természetesen különbözik is, újító szándékuk, motivációik közössé teszik őket. Ez néha abban is megmutatkozik, hogy a művészeti ágak között az esszé vagy a kritika átjárást teremt, gondoljunk például Csáth Géza remek zenei tárgyú esszéire vagy Bartók melletti hittevésére. S van olyan eset is, amikor szinte eldönthetetlen, melyik művészeti ág képviselőjével szembesülünk. Tóth Aladárt akár szépíróként is olvashatjuk, oly magával ragadó, szép stílusban írt zenéről és zeneművészekről. A módszer alkalmazkodik a cím sugallatához. Egy-egy jellemző, fontos dátum köré épülnek a fejezetek. Már-már esszéisztikus a címválasztás, amely mintegy összefoglalja a fejezet írójának nézetét az eseményről, a műről vagy az íróról. Egyetlen példa: A szabadelvűség értékőrző bírálata a főcím, majd következik az időpont és a műalkotás leírása, mint a cím indoklása: 1875. Megjelenik Asbóth János Magyar Corser- vativ Politika című könyve. (A fejezet írója egyébként a kötet főszerkesztője.) Lehet esetleg vitatni, vajon a történet (akár „történetei”) nem jelent-e valamiféle folytonosságot. (Szerintem igen.) Némelyik ilyen metszetben feltárul az írói életmű, némelyikben azonban nem, s olykor vitatkozni lehet azzal is, vajon a választás a
