Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Sade márki lekörözve (Kanehara Hitomi kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE replők előtt: „Csak olyankor vagyok tudatában az életemnek, amikor fájdalmat érzek. ” (91. o.) A Sade márki-féle „klasszikus” szadizmus mindemellett gyermekded játszadozásnak tűnhet. Sade márki tulajdonképpen a racionalizmus terméke volt, s az ő „iskolájának” nem sok köze van a pszichoanalízishez: Sade márki elsősorban az egyház és a konvenciók ellen lázadt, illetve valamiféle szexuális érdeklődésű, buja Raszkol- nyikovként kutatta erkölcsiség és bűn határait. „Legelőször is azt kell górcső alá venni, amit az emberek bűnnek neveznek, be kell látni, hogy csak nemzeti törvényeik és erkölcseik megsértését illetik ezzel a névvel, hogy amit Franciaországban bűnnek tartanak, alig száz mérfölddel arrébb már nem számít annak, hogy nincs oly cselekedet, amit az egész földön bűnnek tekintenének, s ily módon alapjában véve semmi sem érdemli meg, hogy józan ésszel bűnnek nevezzék, mert minden csak nézőpont és jöldrajz kérdése ” - olvashatjuk a Justine avagy az erény meghurcoltatása című regényszerű példázatban. Sade márki szexuális dühöngése tehát tulajdonképpen egy filozófiai program része, míg Kanehara Hitomi regényfigurái önkéntelen elállatiasodás áldozatai, akik képtelenek erkölcsi normákhoz igazodni, akik számára az erkölcs végleg halott. A személyiségvesztés és átváltozás kafkai toposzára közvetlenül utal maga a központi téma is: a kígyóvá válás aktusa, emellett azonban több helyen is feltűnik a névtelenné válás jelensége: Lui és Ama, hiába élnek jó ideje együtt, nem ismerik egymás vezetéknevét, Lui pedig saját nevétől is teljesen elidegenedik, amit meglehetősen egykedvűen konstatál: „Olyan rég nem szólítottak a vezetéknevemen, el is felejtettem, hogy ilyen is van." (55. o.) Amellett, hogy a regény elsősorban az európai (illetve amerikai) kultúrából táplálkozik, figyelemre méltóan csempészi be a szerző ebbe a sivár minimalista világba a japán mitológia néhány elemét, a kirin nevű mondái szörnyet, illetve a klasszikus japán író, Akutagava Rjúnoszuke nevét. Talán túlzásnak tűnhet, hogy krimielemeket is vegyít a szövegbe, ez egy kissé „olcsóbbá” teszi a történetet, mindazonáltal segít a cselekmény előmozdításában. A szerző tudatában volt, hogy ez a rendkívül gyenge és puszta nyelv természetesen nem működhet hosszú távon, s ennek megfelelően a száztizenkilencedik oldalon, nagyon tisztán és meggyőzően zárja le a szöveget, az utolsó pillanatig éberen tartva az olvasó figyelmét, amely csak a regény utolsó negyedében lankadhatott el talán valamelyest. Mindenesetre érdekes, hogy egy ilyen, rendhagyónak nevezhető könyv, mint a Pirszinget a kígyónak világszerte népszerűvé válhatott, és talán a magyar kiadás kiábrándító borítója (mintha mindenáron olcsó ponyvaként akarták volna megbélyegezni...) sem riaszt vissza sokakat a regénytől, amely furcsa példája annak, milyen is lehet egy bestseller, legalábbis Japánban, ahol Kanehara könyvéből több mint egymillió példány kelt el. Valószínűleg közrejátszott ebben olvasmányossága: a regény mindenki számára érthető mondatai szívélyes kalauzként vezetnek el bennünket egy sajátos világba, amely azonban egyáltalán nincs egy szinten a ponyvabestsellerek giccs- világával. (Magvető, Budapest, 2007) Szalay Zoltán
