Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Sade márki lekörözve (Kanehara Hitomi kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szüksége, egy „elhallgató” nyelvet választ, amelybe nem kell az elhallgatást mint alapvető művészeti metódust beleépítenie, mert az eleve része. A minimalizmusnak persze a banalitás is rokona, amiből következően a cselekmény annyira banális, hogy éppen ez a banalitás a megrendítő: mert először még csak egy nyelvpirszingről van szó, amely elkápráztatja a tizenkilenc éves Luit, aki kétség- beesetten tiltakozik ellene, hogy afféle plázacicának nézzék, s úgy érzi, akkor kerülheti ezt el a legsikeresebben, ha punkok meg mindenféle bizarr alakok társaságában mutatkozik. így jön össze Amával, akinek „kígyónyelve” van, s ekkortól az a cél hajtja, hogy ő is kettéhasítsa a nyelvét, amit úgy érhet el, hogy egyre nagyobb és nagyobb méretű pirszinget ültet be. Emellett a „fő cselekményvonal” mellett banalitásnak tűnik azonban a két gyilkosság és a rengeteg elvetemült szadizmus is, amivel a regény lapjain találkozunk, semmi sem tűnik igazán borzalmasnak, mert nincs semmiféle viszonyítási pont. Siba, a tetováló mester, aki a nyelvpirszingen kívül tetoválást is készít Lui testére, a regény egyik legerőteljesebben megrajzolt figurája, könyörtelen szadista, akinek „ars poeticája”, hogy „ha az emberek sorsát az istenek határozzák meg, akkor tuti, hogy szadisták. ” (45. o.) Siba és Lui közösüléseinek leírásaiban érvényesül a legteljesebben a kíméletlen minimalista nyelv, s még az olyan, ebben a környezetben némileg mesterkéltnek tűnő mondat is, mint: „Mikor végzett, egyszerre éltem át a menekülést, a pokolból és a paradicsomból való kiűzetést” (43. o.) is hátborzongató hatást képesek kifejteni. Az elsöprő nihilizmus legdöbbenetesebb formájában talán akkor jelenik meg, amikor Lui arról faggatja Sibát, ölt-e már embert, s mikor igenlő választ kap, megkérdezi, milyen volt; Siba válasza csak annyi: ,rJó volt. - Úgy válaszolt, mintha csak azt kérdeztem volna, milyen volt a fürdő, drágám?” (89. o.) Siba féktelen és könyörtelen szadizmusa a legfelső foka annak a durva testromboló alapállásnak, amely az egész szöveget mélyen áthatja: Kanehara Hitomi antihősei képtelenek harmóniában élni a testükkel, ellenkezőleg, mintha épp a testük lenne a legfőbb ellenfelük, mintha állandó hadban állnának a saját testükkel. A testüket idegennek érző regényszereplők ezért egyre perverzebb és elrugaszkodottabb kísérleteket végeznek saját magukon, mintegy „ki akarnak bújni a bőrükből”, s ennek az egész folyamatnak a jelképe a kígyónyelv. Nem biztos, hogy mi, európai olvasók ehhez vagyunk szokva, az utóbbi évek-évtizedek európai regényirodalma másképp viszonyult a testhez, inkább célként, mint eszközként tekintett rá, elég csak Gombrowiczra vagy Nádasra gondolnunk (különösen érdekes összevetni Kanehara Hitomi regényhőseit a Párhuzamos történetek szereplőivel - ez utóbbiak számára a test csalhatatlan tanácsadó és megfellebbezhetetlen irányító is egyben, míg Kaneharánál kiszolgáltatott, megalázott játékszer). A szexualitásnak tulajdonképpen semmi köze az örömszerzéshez a Pirszinget a kígyóban című szövegben, mindennapos rutin csak a szereplők számára, amit a narrátor szélsőséges szenvtelenségével is megerősít: „Aztán mutatott a neten egy underground website-ot, ahol újabb képek voltak a folyamatról, melyeket én többször is megcsodáltam Ama nem kis örömére. Nem értette, miért izgat ez engem annyira. Utána kúr- tunk. Kúrás után Ama a karjától a háta közepéig kúszó sárkányát mutatva büszkén kérdezte: »Jó, nem?!«'''' (11. o.) A főszereplő Lui kurválkodása és alkoholizmusa pedig csak újabb lépcsőfokai az önrombolásnak, mely mint egyetlen kiút jelenik meg a sze
