Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Őszentsége hálószobájába, ahol azonban már annyi kíváncsiskodó gyűlt össze, hogy kénytelen volt a könyökével utat tömi magának, ha előre akart jutni. Őszentsége megrendítő látvány volt a hatalmas ágyban, amiben szinte elveszett, úgyhogy az volt az ember érzése, hogy nem is egy felnőtt fekszik ott, hanem egy csecsemő. Az arca is összement, akkora volt, mint egy újszülötté, és ugyanolyan ráncos is. Fél oldalára lebénult, azon az oldalon nem mozgatta a végtagjait, és a szája szélén vékony csíkban folyt a nyála. Két betegápoló apáca sürgölődött az ágya körül, az egyik gyöngyöző homlokát törölgette, a másik pedig időnként megitatta. Az orvos néha odalépett az ágyához, lehajolt hozzá, és valamit sugdosott a fülébe, ami rendszerint azzal végződött, hogy a beteg ép kezével türelmetlenül elhajtotta magától. Maestro Lucifemónak, ahogy végigtekintett a jelenlévőkön, az volt a kísérteties érzése, hogy nem is embereket lát maga körül, hanem dögevőket, hiénákat, akik alig várják, hogy áldozatuk kimúljon, és ők rávethessék magukat a zsákmányukra. Igen, valahol hallotta, hogy a dögkeselyűk is így várják meg a beteg állat kimúlását, a közelben egy fára telepedve. Semmi érzelem, se együttérzés, hiszen tudják, hogy a teremtésben ők ezt a feladatot kapták. Ugyanilyen érzelemmentes kifejezést látott most ezeken az arcokon, amelyek közül egyik se viszonozta a pillantását, hanem gyorsan elkapták a tekintetüket, vagy lesütötték. Ki tudja, valahol a palota egy eldugott szobájában már az új pápa személyére alkudoznak. Amikor Őszentsége meglátta Maestro Lucifemót, intett neki, hogy menjen közelebb, majd pillantásával a táblát kérte, amire a kívánságait szokta írni. Kezében a széndarabbal próbálta a betűket megformálni, ám ez sehogy sem sikerült, végül dühösen eldobta a széndarabot. Megragadta Maestro Lucifemo karját, és lehúzta magához, úgyhogy a füle egészen a szájánál volt. Bárhogy is fülelt azonban, először csak heves zihálást hallott, mint mikor valaki minden erejét összegyűjti egy feladat elvégzéséhez. Végül, a zihálásból hangokat is ki lehetett venni, melyek egy szóvá álltak össze. Egy halk, de azért jól kivehető szóvá: Tévedtünk A férfiról azt beszélték, hogy valamikor híres művész volt, a pápai udvarban dolgozott, bíborosok voltak a megrendelői, most mégis egy barlangban élt kitaszítva a társadalomból. Emberek közé csak akkor ment, hogyha nagyon muszáj volt, egyébként az erdőben élt, vadállatok közt, és a ruhája alatt állandóan vezeklőövet viselt, a külseje pedig teljesen elvadult, mint azé, aki búcsút mondott a civilizációnak. Ha megjelent a faluban, prédikálni kezdett, de az emberek nem figyeltek rá, túlságosan lekötötte őket a napi túlélésért folytatott küzdelem. Aztán az egyik napon, hónapok múltán, egyik napról a másikra, ahogy jött, úgy el is tűnt.
