Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (2) nem adta annak, hogy észrevette, hogy valaki más is ül az asztalánál, megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. A másik azonban erre se reagált. Látom, barátom, hogy te se vagy valami társasági lény - mondta végül. Ennek ugyan hiába beszél, ez süketnéma - állt meg az asztalnál a fogadós, aki kitüntető figyelemmel bánt előkelő vendégével, és hát fecsegni is szeretett. Óvatosan körülkémlelt, mielőtt folytatta, és még a hangját is lehalkította. - Azt mondják, hogy az inkvizíció vágatta ki a nyelvét, hogy ne tudjon beszélni arról az eretnekről, akit ma akartak megégetni, de az éjszaka villám csapott a máglyába, és leégett. Én mondom magának, hogy ez égi jel. Szóval, barátom, néma vagy, gondolta Maestro Lucifemo, kivágták a nyelvedet, hogy ne tudj beszélni mindarról, amit megtapasztaltál, sőt, még ez se volt nekik elég, meg is süketítettek, hogy még a kérdéseket se halld meg, mert annyira veszélyesnek találták, amit mondhatnál. Én azonban most mégis megkísérlem, hogy szót váltsak veled. Maestro Lucifemo eddig jutott a gondolatmenetben, amikor egy papírlapot vett elő, amire mindössze egy nevet írt fel Jesus Nazareth és a lapot a másik elé tolta. A hatás leírhatatlan volt, az állkapocs egy falat közepén állt meg, majd félrenyelt, és elkezdett fuldokolni, úgyhogy a feje pillanatokon belül belilult. Maestro Lucifemo nem tudott mást tenni, kétségbeesésében jókorát sózott a másik hátára, és ez, úgy látszik segített, mert a szerzetes levegőhöz jutott, ám úgy nézett rá, olyan rémült ábrzattal, mintha legalábbis egy megelevenedett ördögfi lenne, és keresztet vetett. Mindeközben pedig olyan hangokat adott ki, mint aki hevesen tiltakozik valami ellen. Olyan hirtelen tűnt el az ivóból, hogy Maestro Lucifemo képtelen lett volna megmondani, merre távozott. Körülnézett, hátha az iménti jelenet senki érdeklődését nem keltette fel, de csak annyit látott, hogy Marina épp akkor lépett be az ivóba, háta mögött az öregapjával. Maestro Lucifemo műhelye mindössze jó tízpercnyi sétára volt, ami pont elég idő arra, hogy a fej kiszellőzön, megszabaduljon a mihaszna gondolatoktól, és a művész csak az előtte álló feladatra koncentráljon. Ennyi idő elég volt arra, hogy kizárjon minden zavaró, külső körülményt, és csakis arra koncentráljon, hogy a gondolatot hogyan öntse fonnába. Mert a művészet alfája és ómegája éppen ez, hogy formába öntse a gondolatot, megtöltse élettel az élettelen anyagot. Az a művészet, amelynek a mélyén nem búvik meg gondolat, csak talmi csillogás, tetszetős játék formával és anyaggal, ami azonban továbbra is csak holt márvány marad. Mert a művész olyan, mint a Teremtő, aki lelket lehelt a sárból formázott alakba, és az életre kelt. Marina méterekre leszakadva követte Maestro Lucifemót, az öregapját vezet
