Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt te, aki olyan lassan, rogyadozó térdekkel vánszorgott, mint aki egy hosszú élet min­den súlyát hurcolja magával. Időnként meg kellett állnia, hogy bevárja őket, pedig a legszívesebben már a műhelyben lett volna, hogy az öreget formázza. A máskor tízperces séta most körülbelül egy óráig tartott. A műhelyben már javában dolgoztak a segédek, és az első teendője az volt, hogy ellenőrizze az ő mun­kájukat, és instrukciókat adjon nekik a további teendőket illetően. Ezután pedig a tanítványait ellenőrizte, akik gyakorlásképp régi korok mestereinek a munkáiról ké­szítettek rajzokat. Az öreg csak ezután került sorra. Miután felültette az öreget egy pódiumra, ahova képtelen volt egyedül felkapaszkodni, és így két markos segédnek kellett őt fel­tenni az emelvényre, Maestro Lucifemo ezután egy szénrajzot készített róla, amin még azt a sebhelyet is feltüntette, amit még egészen fiatalon, egy csatában szerzett. Miközben ő rajzolt, a közben Marina a nagyapjáról mesélt, aki hétéves ko­ra óta egyedül nevelte őt, de tizenöt éves kora óta már ő gondoskodott róla. Az ap­ját nem ismerte, mivel ő egy zsoldos volt, aki akkor erőszakolta meg az anyját, mi­kor a zsoldossereg átvonult a falujukon. Az anyja ekkor vált eszelőssé, és minden­áron a benne fejlődő magzat életére tört. Olyan nagy volt benne a gyűlölet, hogy még magában is hajlandó lett volna kárt tenni, csakhogy a magzatot kivágja a tes­téből, azonban a szülei résen voltak, és rendre megakadályozták, hogy őrültséget csináljon. Ok voltak ott akkor is, amikor a szülésnél a köldökzsinórral próbálta megfojtani az újszülöttet, azt azonban már ők se tudták megakadályozni, hogy a szülés után el ne tűnjön. Jó egy hétre rá találták őt meg az erdőben, egy ágra volt felakasztva. A nagyapja szőlőműveléssel foglalkozott, és mikor a falu ura újra háborúba keveredett egy másik hatalmas nagyúrral, a zsoldosok tönkretették a szőlőültet­vényt, és a tetejébe még a házat is lerombolták, amiben laktak. így lettek földönfutók, és jöttek Rómába, mert a nagyapja megtudta, hogy itt lakik az a nagyúr, akinek a katonái mindenét megsemmisítették, és valami őrült re­ménykedéssel azt gondolta, hogy a nagyúr majd kárpótolni fogja. Persze, még a nagyúr ajtajáig se jutott el, a szolgák röhögve dobták ki, amikor megtudták, hogy mit akar. Azóta a Szent Péter-templom lépcsőjén van a törzshelye, naponta ott szo­kott koldulni. Maestro Lucifemo hallgatta Marina szavait, és közben felderengtek benne ezek a szavak: „A mennyországot ne keresd az égben, se a poklot a föld alatt, ha­nem mindkettő a te szívedben van.” Igen, a müvének ez lesz a kvintesszenciája, hogy ember embernek a farkasa, miként az a Bibliában írva van, és egyik ember teszi a másik számára pokollá ezt a földi létet, pedig paradicsommá is változtathatná, hisz Isten még így érdemtelenül is, annyi szépséggel halmoz el minket, csakhogy az ember nem a jóra van teremtve... Maestro Lucifemo eddig jutott el a gondolatmenetben, amikor kint megszó­lalt a csengő.

Next

/
Thumbnails
Contents