Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - KÖSZÖNTJÜK A 60 ÉVES GRENDEL LAJOST - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (22) (Weöres Sándor munkásságáról)
Grendel Lajos Hosszúversei. A weöresi életmű ismerői között nincs vita a tekintetben, hogy Weöres Sándort hallgatás tornya (1956) és a Tűzkút (1964) c. kötetekben ért pályája zenitjére. A hallgatás tornya zömében régebbi költeményeit tartalmazza, ám a viszonylag kevés új anyag az életmű legsúlyosabb opusai közé tartozik. Főként a hosszúversei. Weöres Sándor a kísérletezés évei után ezekben a hosszúversekben találja meg azt a formát, hangot és stílust, amely alkalmas A teljesség felé-ben rögzített bölcselmek és mitologikus szemlélet poézissé való átformálására. A hosszúversekben úgy újítja meg a magyar gondolati lírát, hogy éppen azt a fajta intellektuális beszédet mellőzi, amely a magyar romantika, és főleg Vörösmarty nyomán áthagyományozódott Babits, József Attila és Illyés gondolati lírájára is. A gondolatiság Weöresnél teljes egészében felolvad a költemény makro- és mikrostruktúrájában. Bizonyos értelemben elmondható, hogy mindez a tiszta költészetnek és Eliot nagy kompozícióinak tanulságait levonva történhetett meg. „A hallgatás tornyában jelentős költeményekkel képviseltette magát az a Mallarméhoz visszavezethető modem poétikai irány, amely a metaforikus beszédet mitikus beszédként gondolta el. A metaforizáció ebben az esetben nem az antik kultúrák vagy a zsidó és keresztény mítoszvilág újraírását hordozta. Weöres arra tett kísérletet, hogy egyetlen narratív metafora kiépítésével a különböző (keresztény, görög és indiai) kultúrák hagyományaiból ismert mítosztöredékeket egyetlen horizont alatt vihesse át egymásra, és e mozgásban újra egységként váljék értelmezhetővé az egyébként szintén törésekben, szakadásokban érzékelhető szubjektivitás.”(24) Ezzel a költészetszemlélettel függ össze a weöresi lírának az a meghatározó poétikai vonása, hogy idegen tőle a drámaiság, noha ezek a hosszúversek szinte egytől egyig (talán csak Az elveszített napernyő a kivétel) a halál és a pusztulás színe előtt keletkeztek. Ahogy Kenyeres Zoltán írja: „A tragikum olyan értékzuhanás, értékmegsemmisülés, amit Weöres nem alkalmaz, hanem mindig megtölti költeményeit általános létszemléletének sajátos értékeivel és eszményeivel. Ezek közé tartozik a szeretet és szerelem, az áldozat és legfőképpen az alkotás, a kreáció s a művészet, a költészet mint az ember szépet teremtő munkájának legtisztább megnyilatkozása. ”(25) Felróni Weöresnek a tragikum hiányát, amint azt néhány értelmezője teszi, természetesen nem Kenyeres Zoltán vagy Bata Imre, nemcsak Weöres költészetének félreismerését jelenti, hanem annak tudomásul nem vételét is, hogy ez a líra a személyiség válságát, meghasonlottságát, hasadtságát meghaladva válaszolja meg a modem kor emberének sorskérdéseit, esélyt sem adva az értéknivellálódásnak vagy az értékrelativizációnak. Meghaladja az optimizmus-pesszimizmus dualista szemléletét, s e tekintetben Weöres lírája egyedülálló a modem magyar líra történetében. Mindamellett paradoxonnak tűnhet, hogy ugyanakkor ezek a hosszúversek mintegy a katasztrofizmus szomszédságában vagy égboltja alatt születtek. A Mahruh veszése a valamikori, az aranykori ősegység szétrobbanását beszéli el katalogikus felsorolásban, 101 négysoros strófában, melyet azután a Negyven király éneke zár le. Ennek utolsó strófáját idézem:
