Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - KÖSZÖNTJÜK A 60 ÉVES GRENDEL LAJOST - N.Tóth Anikó: Triptichon (Grendeltől/ről/nek)
Triptichon- Nincs kegyelem, mi heroizmusra vagyunk ítélve - replikázott Kálmán bácsi, majd miután huncut mosollyal beleszippantott pipájába, így folytatta:- Sors vagy Isten helyett a véletlen kormányozza ezt a világot, szeszélyesen és kiismerhetetlenül, miközben mindenki görcsösen kapaszkodik a régi formákba, s próbálja erőnek erejével megőrizni a rend látszatát. A világ szétesett színek, hangok, érzetek kaotikus kavargó elemeire, s akit a véletlen szélvédett és meleg zugba sodor, igyekszik berendezkedni ezen a helyen, mert így nyílik csak módja a megmenekülésre.- Áldott csönd lakik benned - állapította meg erre Bohuniczky bácsi, azután hirtelen témát váltott: - A mi családunkban benne van az egész újkori magyar történelem, a mi családunk olyan régi itt, mint a város körüli dombok vagy a szőlőművelés hagyománya ebben a megyében. Itt mi vagyunk a hagyomány, az állandóság a szakadatlan átalakulásban, a megbízható régi értékek őrzői.- Jól érzem magam ebben a mozgó világban - sóhajtott fel Kálmán bácsi. - Mindig akad téma, amiről beszélni lehet. Vagy éppen hallgatni kell. Ebben a pillanatban felpattant a szemközti Illa fodrászat bejárati ajtaja, majd három nő billegett ki rajta frissen tupírozott frizurával: Borbála, Ildi és Maca. A nap fénypontja - gondolta Bohuniczky bácsi. Milyen gyorsan lesz mindenből múlt, gondolta melankolikusan Kálmán bácsi. Ahogy a két öregúr, úgy a három grácia is a csütörtöki rítust gyakorolta, vagyis a (fodrász)szalonbeli órákig tartó csicsergés után egyaránt számítottak egymásra, így hát Borbála bájosan, Ildi ingerlőn intett, Maca pedig száját csücsörítette (azaz csókbuborékot küldött) a Múzsa Habcsókja felé, bár a légypiszkos üvegen és kékkockás függönyökön át nem láthatták Kálmán bácsit és cimboráját. Minden érzékük jelezte viszont, hogy lesik minden apró moccanásukat.- Tetten érni az időt - mondta Bohuniczky bácsi, majd feleségére gondolva keserűen hozzátette: - A beszámolás napja legfeljebb csak elodázható.- Rám vár a feladat, hogy a sok ellentmondás és mendemonda dzsungelében rendet teremtsek. Még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy könyvet írok róluk, és ebben feltárom a teljes igazságot - merengett félhangosan Kálmán bácsi. így teltek-múltak a békés, kedélyes fogadóórák. Mígnem egy csütörtökön ismeretlen fiatalember állt meg asztaluknál.- Páll Imre vagyok - mutatkozott be könnyed eleganciával. Kálmán bácsi hosszasan vizsgálta a fiatalember arcát, különösen az orrcim- pájától a szája sarkai felé keserűen kanyarodó ráncon tűnődött el.- Szóval te költő vagy? - mutatott az asztal melletti üres székre Kálmán bácsi.- Igen - mondta önérzetesen Páll Imre, a legkisebb megdöbbenés nélkül- Hm... - dünnyögte Kálmán bácsi. - Szép hivatás. De egy kicsit archaikus. Páll Imre, aki mint a legtöbb kisvárosból elszármazott, s az adott viszonyok között meglehetősen vargabetűs életpályát bejárt értelmiségi, kitűnő emberismerő volt, ami látszólag sehogy sem fért meg álmodozásra és önbecsapásra hajlamos természetével, itt mintha egy kicsit zavarba jött volna:
