Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)

A hófehér őzsuta

A vadászházak irányából éles vonyítások hangzottak fel.

Az őzcsapat pillanatok alatt elsurrant: bevették magukat a legsűrűbb vadonba, néhány villanás, s mind egytől egyig eltűntek, mintha az egész egy röpke álomkép lett volna, éppen csak patanyomaik maradtak meg a patakpart süppedős iszapjában. Meg a nyílvessző a tölgy törzsében.

Aktaion utánuk vetette magát, a hófehér őzsuta után, a legfeketébb sűrűbe.

Szkhedioszt irdatlan üvöltések verték fel álmából. Nagy bajt kellett jelentsen, ha a kutyák ennyire megveszekedtek. Aktaiont szólongatta, még félálomban, de hiába tekintett szét a szobában, nem látta sehol. Kikelt az ágyból, végigtekintett magán: hímvesszeje meredten állt, megsimította, s kellemes bizsergés futott át egész testén, de amint a kutyák megint felvonyítottak, az ifjú visszatért a nyűgös valóságba, s hímtagja is gyorsan lekókadt. Mezítelenül rohant ki a hideg hajnalba, a karámhoz, melynek nyolc könyök magas kerítésénél már ott sürgölődtek a szolgák, rendezetlenül magukra kapott gyolcsaikban, s találgatni próbálták, mi üthetett az állatokba. Szkhediosz alaposan megrémítette őket, mikor közölte, hogy Aktaion eltűnt: valószínűleg az erdőben van. Egyes szolgák felvetették, talán csak szükségét végzi a fák között, ám Szkhediosz meg sem hallotta ezeket a hangokat; a főszolgához fordult, aki előhozta már a vastag medvebőr ostort - Aktaion szaván kívül egyedül ennek fölényes csattogása volt képes rendreutasítani az acsarkodó ebeket. Szkhe- diosztól kért engedélyt, használhatja-e az ebostort. A kutyák vadul döngették a vastag diófa falakat, egyfolytában vonyítottak és eszelősen hörögtek odabent. Szkhediosz megadta az engedélyt a főszolgának, de szólt neki, várjon, míg magához veszi a kardját. Kihozta a kardot a házból, de továbbra is meztelen maradt; biccentéssel adta a főszolga tudtára, most már bemehet az ebekhez. Kioldották a kapukat rögzítő ölnyi vastag láncokat, s maradt egyetlen retesz, amely a kaput nyitotta; a főszolga csattogtatni kezdte az ostort: ilyenkor a kutyák általában vinnyogva futottak menedékbe, most azonban rá se hederítettek a fenyegetésre. A főszolga intett két segédjének, akik kiemelték a reteszt, mire azonnal kivágódott a kapu, s az ebek dühöngve törtek ki a karámból. Elgázolták a főszolgát, az ostort kitépték a kezéből, s talán őt magát is széjjelszaggatják, ha nem ugrik fel időben a karám kapujára, s mászik azonnal biztonságos magasságba. A kutyák a rémülten szerteszaladó szolganéppel nem törődtek, sem a kardját maga elé tartó Szkhediosszal. Elrohantak a vadászházak mellett, s dühösen vicsorogva bevették magukat a vadonba.

Szkhediosz beszaladt a vadászházba, fogta íját és tegezét, s habozás nélkül az ebek után indult. Azok csörtetve rontottak keresztül a burjánzó aljnövényzeten, nem volt nehéz követni őket. Szarvasok, hiúzok, nyestek, vaddisznók váltak láthatatlanná körülöttük. Szkhediosz jócskán lemaradva követte az ebeket, azok ugyanis féktelen iramban haladtak, öntudatosan, megállíthatatlanul. Egy letiport, szétzilált vadon maradt utánuk.

Szkhediosz akadozva tört előre a sűrűben, tüskék és tövisek szaggatták finom bőrét, gondosan ápolt aranyszőke fürtjei ziláltan lógtak a szemébe: a kutyák létre