Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)

hoztak ugyan egy széles csapást, amely azonban csak Szkhediosz melle magasságáig ért, akár egy alagút.

Mégis egyre jobban megközelítette őket, egyre hangosabban hallotta vad csörtetésüket, mígnem kiért egy tágas mezőre, a vadon közepén, melyet magasra nőtt gaz borított: a tisztás másik végében ott rohant Aktaion, nyomában az üldözőkkel.

Szkhediosz nyílvesszőért nyúlt, mire azonban az elsőt kilőtte, célzás nélkül, vaktában, láthatta, igyekezete teljesen hiábavaló. A negyven vadász, élükön a med- vényi, megállíthatatlan Nebrophonosszal egyesült erővel tiporta le Aktaiont, s dühödt morgásuk fröcskölő vérfürdőbe fulladt.

Szkhediosz lázasan, reszketve tért vissza a vadásztáborba, s napokig magas lázzal feküdt, félrebeszélt, a segítségére hívott orvosok az életéért aggódtak. Elvitték a thébai palotába, ahol egy idő múltán felépült, ám Aktaionról s az erdei esetről nem volt hajlandó egy szót sem mondani. A kutyák soha nem tértek vissza, elkóboroltak a vadonban, valószínűleg rövid időn belül elvadultak; az emberek pedig arról kezdtek beszélni, hogy Aktaion szarvassá változott, s elvadult ebei széttépték az erdőben. Szkhediosz számkivetett lett a thébai palotában, s attól való félelmében, hogy Aktaion meggyilkolásával akarják megvádolni, elbujdosott a kietlen Kithairón-hegységben, ahol remeteként élt, s később állítólag kígyómarás végzett vele, de addigra már megvénült s térdig érő szakálla nőtt.