Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)
Szalay Zoltán A patakhoz érve egy kidőlt fatörzs mellett telepedett meg, helyet készített magának, leguggolt, és figyelt. Egyáltalán nem volt álmos, pedig az éjszaka egyhangúsága és a körülötte susogó neszek unalmas állandósága elbágyaszthatták volna. Lefoglalta azonban, hogy a kutyákra gondolt: alszanak vajon? Vagy halkan szűkülnek, mert tudják, nélkülük indult erre a portyára? A farkasivadék Napé vicsorít- e, hogy fenséges szemfogai hatalmas agyaraknak látszanak? Zizegteti-e éles denevérhangját az értelmes szemű Hülaktór? Felverték már vajon a főszolgát, az öreg mestert, akinek Oreszitrophosz még évekkel korábban leharapta a bal keze mutatóujját és középső ujjának legfelső ujjpercét? Érzik-e, amit ő érez, a visszafogott izgalmat, a várakozás édes báját? Tudják-e, és remegnek-e? Pillanatok alatt elárasztottak mindent a vadak: Aktaionnak alig volt ideje föl- eszmélni, s a patakparton több mint egy tucat fiatal őz jelent meg, suták és gidáik, s bár először óvatoskodók voltak, miután körültekintettek és körülszaglásztak a környéken, vidám fickándozással belegázoltak a vízbe, s hevesen inni kezdtek. Aktaion természetesen úgy választotta meg leshelyét, hogy szagát nehogy a vadak felé vigye a gyenge éji szellő, a patakparti tisztás északra legalább húszlépésnyire volt tőle. Először húsz állatot számolt, egyre újak és újak bukkantak azonban elő a fák közül, így végül belezavarodott a számlálásukba. Percek óta gyülekeztek már, amikor megpillantotta a fehér sutát. Alacsonyabb és soványabb volt a többi állatnál, léptei kecsesebbek és könnyedebbek, finnyás és hiú volt, társaitól elkülönülve ment a vízhez, s kis kortyokban, fejét hátra- hátravetve ivott, közben gyakran körbepillantva, s bele-beleszagolva a levegőbe. Aktaion lélegzet-visszafojtva bámulta, nem merte elengedni a korhadt fatörzset, mert attól tartott, keze remegni kezdene. A fehér suta nem kapcsolódott be társai játékaiba, ugrándozásaikba, fröcskölődéseikbe, pedig mozgása szebb volt, mint bármelyik másiké. Aktaion nagy levegőt vett, majd egyik kezével felvette a földről íját, a másikkal pedig hátranyúlt egy nyílvesszőért. A fehér suta közben szomját oltotta, elsétált a pataktól, az egyik vastag törzsű tölgy elé állt, s bámult a sűrűbe. Bundája akár a patyolat, nem akadt bele egyetlen rút bogáncs, nem csúfították pi- hék, kóbor falevelek; mintha épp most csutakolták volna le, szinte csillogott a világos éjszakában. Aktaion remegő gyomorral illesztette a helyére a nyílvesszőt, s amennyire lehetett, felemelkedett a kidőlt fatörzs mögül, lassan, mintha csak a szellő lendített volna meg egy magasra nőtt csalánt. Elég egyetlen pontos nyíl. Megfeszítette a húrt, amennyire csak bírta. Látta, hogy a suta megmerevedik, ideje azonban csak arra maradt, hogy a kidőlt törzs felé fordítsa a fejét... Aktaion megcsikorgatta a fogait, s az íjat egy hajszálnyira megemelte, mielőtt a húrt elengedte volna... A suta csak akkor rugaszkodhatott el, amikor a nyílvessző már megérkezett: érintette hófehér bundáját a hátán, s belefuródott a tölgy törzsébe, majd’ kétarasz- nyi mélyen.
