Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Pomogáts Béla: Kinek, kiknek állítsunk szobrot... (A Wass Albert-jelenség)
Pomogáts Béla nemegyszer szenvedélyes ellenérzéssel ítélte meg. Valljuk meg, hasonlók tapasztalhatók Nyíró József, Daday Loránd (azaz Székely Mózes), sőt Tamási Áron (gondoljunk csak a Magyari rózsafa című regényre!) műveiben is. Nem nagyon volt elvárható, hogy egy váratlanul, igazságtalanul és erőszakos eszközökkel igen hátrányos kisebbségi létre kárhoztatott emberi közösség írói minden tekintetben nagyvonalú empátiával beszéljenek a föléjük emelt hatalom képviselőiről. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy számos román író és értelmiségi (Ágoston Vilmos imént említett könyve hoz erre példákat) miként szólott az erdélyi magyarokról vagy általában a magyarságról (és szól róla azóta is). Egyszóval, véleményem szerint árnyaltabban és elfogulatlanabb módon kellene megítélni Wass Albert tevékenységét és írói munkásságát, mint ahogy ezt a minden megfontolást elutasító apologétái vagy ellenségei teszik. A csúsztatásokra és manipulációkra persze igen nagy az alkalom és még több a kísértés. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy nemrégiben egy internetes fórumon én is megrovást kaptam amiatt, hogy elismerni merészeltem az írónak a szabadságharc bukása utánjátszódó történelmi regényeit, minthogy, mint a tájékozott szerző írja, Wass Albert hősei „oláhoknak” nevezik a románokat, és én ezt szó nélkül mertem hagyni. Szeretném közölni, hogy az 1850-es-60-as években Erdélyben mindenki, még a románok is, „oláhokról” („vlachokról”) beszélt, és Ady Endre nevezetes verse, A magyar jakobinus dala is „magyar, oláh, szláv bánatról” szólt. Ebben akkor nem volt semmi gyalázkodás, legfeljebb a tudós cikkíró erről még nem értesült. Végül is néhány szó az 1940-es „erdélyi bevonulás” eseményeit megörökítő „riportregényről”: a Jönnek! című munkáról. Wass Albertnek ez a müve, amely a „második bécsi döntést” követő vasasszentgotthárdi és dési eseményeket beszéli el, és (ezen nincs mit csodálkozni!) annak az örömének ad kifejezést, hogy szülőföldje ismét a magyar állam határai közé került, nem kevés szatirikus indulattal mutatja be a visszavonuló román hatalom képviselőit: tisztviselőket és katonatiszteket. Az egyszerű román emberekről, a falu lakosságáról azonban mindig rokonszenwel és együttérzéssel beszél, mi több, még azt a csalódást is megértéssel figyeli, amelyet a falu román fiatalságának a hatalomváltozás következtében át kellett élnie. Az író maga is jól tudja, hogy a szegénység számára nem az államhatalom színei jelentik a legfontosabbat, hanem a puszta megélhetés. A beszámoló rokonszenves román szereplője, az öreg Jószup bácsi a következőkben körvonalazza azt, hogy az ő számára mit is jelent a hatalomváltozás: „Akijön, az jön s itt lesz. Urak dolga. Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyézzen. Ezentúl is csak mi fogjuk a máiét kapálni s a réteket kaszálni, ezentúl is fogunk adót fizetni s aki akar, pálinkát iszik, fehémép után jár... aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet. Az uraink pedig már éppen eleget loptak.” Hasonló szövegrészieteket még idézhetnénk, csak annyit, hogy midőn a Nyugat 1940-1941-es évfolyamában Illyés Gyula Egységes magyarság című írásával
