Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - Pomogáts Béla: Kinek, kiknek állítsunk szobrot... (A Wass Albert-jelenség)

Kinek, kiknek állítsunk szobrot..

embereket mészároltatott le. Ez utóbbi, nemegyszer elhangzó vád mindazonáltal ma nincs igazolva, és léteznek olyan életrajzi körülmények, amelyek ezt a vádat eleve cáfolni látszanak. Ugyanis, amidőn az író állítólag erdélyi lakóhelyén a határt átlépő embereket végeztetett ki, éppenséggel a Keleti Fronton: Ukrajnában tartózkodott, a cselekményre így aligha kerülhetett sor.

Wass Albertnek, az írónak a mérlegre helyezése ezért szinte teljes mértékben elmaradt. Ismereteim szerint egyetlen olyan kutatási eredmény létezik, amely az írói életpályát valóban az irodalomtörténészi szakma követelményei szerint mérte fel, ez Ágoston Vilmosnak a közelmúltban megjelent A kisajátított tér című könyve, amely igen kritikus az íróval szemben, de legalább tények, azaz irodalmi és publicisztikai művek alapján fogalmazza meg következtetéseit. Más kérdés, hogy ezek a következtetések helyenként eltúlzottak (én legalábbis nem tudok mindenben egyetérteni velük), a módszer, amelyet használ, mindazonáltal nem az ügyész vagy az apologéta, hanem a történész módszere. így azt a vádat, miszerint Wass Albert számláját terheli több olyan személy kivégzése, akiket a magyar katonaság román kémeknek nyilvánított, Ágoston Vilmos mint nem bizonyítottat elutasítja. Az „ártatlanság vélelme” ugyanis Wass Albertet is megilleti. És ebben a tekintetben semmiképpen sem lehet irányadó a román bíróság 1945-ös halálos ítélete: ezeket az ítéleteket nem a jogszerűség, hanem a bosszúvágy motiválta, s mint tudjuk, Tamási Áron is azért választotta a budapesti „emigrációt”, mert tartott a bukaresti bosszútól.

Ugyanakkor Ágoston Vilmos (és ehhez természetesen joga van) igen határozott bírálattal ítéli meg Wass Albert írói tevékenységét. Magam kedvezőbb kritikai mérleget állítanék fel, ebben az értelemben általában jobb véleményem van az író 1945 előtt, tehát még Erdélyben írott műveiről, így Farkasverem című regényéről (ezt különben Ágoston Vilmos is becsüli, egyetértően idézve Schöpflin Aladár 1935-ös ismertetését a Nyugat lapjairól: „Ez a regény a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat”.), Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című történelmi regényeiről, valamint A titokzatos őzbak: történetek egy ember életéből című elbeszéléskötetéről. Az emigrációban írott könyveit (igen terjedelmes életművet hagyott hátra) halványabbnak látom, bizonyára ahogy mások esetében, nála is kihatott az ábrázolásra, hogy el kellett veszítenie szülőföldjét, és megszakadt az az éltető kapcsolat, amely a jól ismert és mindig is bemutatott környezetet (az írói ihlet forrását) és magát a létrehozott alkotást összeköti. Ámbár az emigrációban is hozott létre, véleményem szerint, figyelemre méltó műveket, így az Ember az országút szélén című regényt, amely az otthon- és hazavesztés fájdalmait mutatja be, vagy A funtineli boszorkány című kalandos regényt, amely különben nagy rokonszenwel ábrázolja az egyszerű román embereket.

És itt kell megállnunk egy pillanatra: annál, hogy Wass Albert miként ábrázolta, miként ítélte meg a románokat. Kétségtelen, hogy indulatok által vezérelt ellenszenvet érzett a szülőföldjén berendezkedő bukaresti hatalommal szemben, és az általában a Regátból érkezett román tisztviselőket, csendőröket, katonaságot