Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Pomogáts Béla: Kinek, kiknek állítsunk szobrot... (A Wass Albert-jelenség)
Pomogáts Béla zi kultuszát, a másik oldalon pedig azok, akik az írót minden további nélkül „lefasisztázzák”, mint közönséges gyilkost ítélik el, és persze mint elbeszélőtől is megtagadnak mindennemű elismerést. A Wass Albert körül kibontakozó „kultúrharc” legfrissebb eseménye az író debreceni szobrának felállítása körüli viaskodás, ennek során egyfelől a város jobboldali vezetői egyértelműen kiálltak a szoborállítás mellett, a liberális, illetve baloldali értelmiség, ezen belül számos neves író, pedig nyilatkozatban ítélte el a szoborállítás aktusát. Megvallom, magam a közelmúltban két Wass Albert-szobor mellett is vállaltam az ünnepi szónok szerepét, néhány esztendeje Bonyhádon, most januárban pedig Verőcén, ennek ellenére némileg eltúlzottnak érzem ezt a szoborállítási igyekezetei. Ugyanis, ha így haladunk, az erdélyi írónak hovatovább több szobra fog állni a hazai köztereken, mint Petőfinek, Aranynak, Adynak és József Attilának. Magam inkább arra bíztatnám a szoborállításra vágyakozó polgármestereket, ön- kormányzatokat, hogy gondoljanak olyan írókra is, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső, Illyés Gyula, Németh László, Radnóti Miklós, netán Kassák Lajos, Déry Tibor, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György és Nagy László - a kínálat igen gazdag, és ha valamikor, mondjuk a tizenkilencedik században, a történelem pantheonja jelölte ki a megvalósításra váró ötleteket, az a huszadik században inkább a nemzet valódi sorsát: törekvéseit és fájdalmait kifejező magyar irodalom. Talán a szoborállítások, kultuszképzések és antikultikus akciók is jelzik, hogy mindabban, amit ma Wass Albert emlékezete körül tapasztalni lehet, valójában nem az író egyénisége, életműve, akár politikai tevékenysége a perdöntő, hanem a köréje szervezhető kultusz, az általa kialakítható szimbolikus értelmezés, az emléke vagy a szobra körül megszervezhető politikai akciózás (pro és kontra értelemben egyaránt). Vagyis nem a valóságos Wass Albert, akinek szerepét, tevékenységét mindenekelőtt az irodalomtörténet-írásnak, a történetírásnak kellene mérlegre helyeznie, hanem az a szimbolikus erőtér, amelyet Wass Albert alakja és emléke körül meg lehet teremteni, és főként az a politikai retorika, amelyet az író emberi sorsát és munkásságát kiindulásnak használva ki lehet alakítani. Más szóval ez annyit jelent, nem az a lényeges, hogy Wass Albert mit mondott, mit írt és miként cselekedett, miben tévedett és miben vétkezett, hanem az, hogy a körötte kialakított szimbólumot minek az érdekében, vagy minek az ellenében lehet felhasználni. Ilyen körülmények között valójában nem igazán érdekes, hogy Wass Albert mit írt és hogyan tevékenykedett, az az érdekes, milyen politikai jelentéssel és szimbólummal lehet megtölteni az emlékét. Ebben a tekintetben valójában mind a mellette, mind az ellene felsorakozó érvrendszerek bizonyos gátlástalanságot mutatnak: a mellette állók hovatovább a magyar irodalom legnagyobb elbeszélőjének nyilvánítják (mondjuk Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsig- mond, Németh László, Tamási Áron és mások előtt), a másik oldalon pedig közönséges fasiszta propagandistát, sőt gyilkost faragnak belőle, aki, úgymond, ártatlan
