Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt így történt aztán, hogy szegény katona nem győzött eléggé csodálkozni az idegen úr furcsa viselkedésén, aki már-már belépett a cellába, de aztán hirtelen sarkon fordult, és elkezdett eszelősen visszafelé futni. Éjfél körül járt az idő, amikor maestro Lucifemo, végezvén napi teendőivel, újra a térre vetődött, ahol az a düledező templom állt, ami már nem volt méltó Szent Péter sírjához. A tér most gyökeresen más képét mutatta, mint pár órával előbb, amikor nyüzsgött itt az élet. Most kísértetiesen kihalt volt minden, csak a nehéz katonacsizmák csattantak a kövezeten, ahogy a svájci gárdisták őrjáratai elhaladtak, vagy kiáltás harsant, ahogy az őrszemek felelgettek egymásnak. Már a koldusok se voltak a templom lépcsőjén, hiszen a hívek se jártak már ilyenkor templomba, így hát elkotródtak éjszakai szállásaikra. A maestro most a templom felé irányította lépteit, hisz tudta, hogy annak ajtaja sosincs zárva, éppen azért, hogy a hívek a napnak és az éjszakának bármely óráján betérhessenek oda elmélkedni, vagy csak úgy, hogy egyedül lehessenek a Teremtőjükkel. Most hát elérkezett az ideje, hogy neki is szüksége legyen rá, hogy találjon egy helyet, ahol egyedül lehet Istennel, és végiggondolja mindazt, ami a lelkét nyomja. Titokban talán még abban is reménykedett, hogy érkezik egy égi sugallat, ami megnyutatja háborgó lelkét. Maestro Lucifemo eme pálfordulása, hogy ilyen intenzív lelki életet él, teljes meglepetés volt. Habár azelőtt is ugyanilyen gyakorisággal járt a misékre, de mint barátainak magyarázta, ez többé-kevésbé munkaköri kötelessége, és még viccelt is vele, hogy szerződésének ez a titkos záradéka. Hiszen, aki a papokkal üzletel, kötelessége, hogy a misén jól látható helyen álljon. Barátai azonban tudták, hogy ilyenkor nem a pap prédikációja köti le a figyelmét, hanem azok a szép hölgyek, akik szintén részt vesznek a szentmisén, így színesíti szerelmi életét. Mindez abból a megvetésből fakadt, amivel maestro Lucifemo az Egyházra tekintett, amiben nem a krisztusi tanítás továbbvivőjét látta, hanem a papok önző érdekeinek a szolgálóját. Pár hónapja azonban gyökeres fordulat állt be az Egyházhoz való viszonyában, és ez furcsamód pont Jesús Nazareth érdeme volt. Vajon sarjadhat-e romlott talajból egészséges növény, tette fel azóta magának számtalanszor a kínzó kérdést, és vajon nem a fordított példázatról van-e itt szó? A magvetőről, aki balga módon rossz talajra szórja a magokat, de az egyik mag véletlenül mégis jó talajra hull, és egészséges növény fejlődik belőle, amelyik termésével kipótolja a satnya növények rossz termését, sőt, még arra is képes, hogy a romlott talajt feljavítsa. Igen, gondolta ilyenkor eszelősen maestro Lucifemo, nem azt jelenti-e ez, hogy az Egyház mégsem reménytelenül romlott, és az eretnekek tüzáldozata nem hiábavaló? Miként az őskeresztények mártíromsága se volt az, mert az ő példájukon keresztül lett a krisztusi tanítás milliók és milliók vallásává. Időközben Lucifemo felért a templom lépcsőjének a legtetejére, egy olyan helyre, ami már fedett volt, és ekkor megbotlott valamiben. Valamiféle csomag le
