Irodalmi Szemle, 2008

2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt így történt aztán, hogy szegény katona nem győzött eléggé csodálkozni az idegen úr furcsa viselkedésén, aki már-már belépett a cellába, de aztán hirtelen sarkon fordult, és elkezdett eszelősen visszafelé futni. Éjfél körül járt az idő, amikor maestro Lucifemo, végezvén napi teendőivel, újra a térre vetődött, ahol az a düledező templom állt, ami már nem volt méltó Szent Péter sírjához. A tér most gyökeresen más képét mutatta, mint pár órával előbb, amikor nyüzsgött itt az élet. Most kísértetiesen kihalt volt minden, csak a nehéz ka­tonacsizmák csattantak a kövezeten, ahogy a svájci gárdisták őrjáratai elhaladtak, vagy kiáltás harsant, ahogy az őrszemek felelgettek egymásnak. Már a koldusok se voltak a templom lépcsőjén, hiszen a hívek se jártak már ilyenkor templomba, így hát elkotródtak éjszakai szállásaikra. A maestro most a templom felé irányította lépteit, hisz tudta, hogy annak aj­taja sosincs zárva, éppen azért, hogy a hívek a napnak és az éjszakának bármely óráján betérhessenek oda elmélkedni, vagy csak úgy, hogy egyedül lehessenek a Te­remtőjükkel. Most hát elérkezett az ideje, hogy neki is szüksége legyen rá, hogy ta­láljon egy helyet, ahol egyedül lehet Istennel, és végiggondolja mindazt, ami a lel­két nyomja. Titokban talán még abban is reménykedett, hogy érkezik egy égi sugal­lat, ami megnyutatja háborgó lelkét. Maestro Lucifemo eme pálfordulása, hogy ilyen intenzív lelki életet él, teljes meglepetés volt. Habár azelőtt is ugyanilyen gyakorisággal járt a misékre, de mint barátainak magyarázta, ez többé-kevésbé munkaköri kötelessége, és még viccelt is vele, hogy szerződésének ez a titkos záradéka. Hiszen, aki a papokkal üzletel, kö­telessége, hogy a misén jól látható helyen álljon. Barátai azonban tudták, hogy ilyenkor nem a pap prédikációja köti le a figyelmét, hanem azok a szép hölgyek, akik szintén részt vesznek a szentmisén, így színesíti szerelmi életét. Mindez abból a megvetésből fakadt, amivel maestro Lucifemo az Egyházra tekintett, amiben nem a krisztusi tanítás továbbvivőjét látta, hanem a papok önző ér­dekeinek a szolgálóját. Pár hónapja azonban gyökeres fordulat állt be az Egyházhoz való viszonyában, és ez furcsamód pont Jesús Nazareth érdeme volt. Vajon sarjad­hat-e romlott talajból egészséges növény, tette fel azóta magának számtalanszor a kínzó kérdést, és vajon nem a fordított példázatról van-e itt szó? A magvetőről, aki balga módon rossz talajra szórja a magokat, de az egyik mag véletlenül mégis jó ta­lajra hull, és egészséges növény fejlődik belőle, amelyik termésével kipótolja a sat­nya növények rossz termését, sőt, még arra is képes, hogy a romlott talajt feljavít­sa. Igen, gondolta ilyenkor eszelősen maestro Lucifemo, nem azt jelenti-e ez, hogy az Egyház mégsem reménytelenül romlott, és az eretnekek tüzáldozata nem hiába­való? Miként az őskeresztények mártíromsága se volt az, mert az ő példájukon ke­resztül lett a krisztusi tanítás milliók és milliók vallásává. Időközben Lucifemo felért a templom lépcsőjének a legtetejére, egy olyan helyre, ami már fedett volt, és ekkor megbotlott valamiben. Valamiféle csomag le­

Next

/
Thumbnails
Contents