Irodalmi Szemle, 2008

2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)

Utolsó ítélet (1)

A katona megállt az ajtó előtt, és a fáklyát a falon a tartóba szúrta, hogy mindkét keze felszabaduljon, majd az övéről leakasztotta a kulcskarikát.

Ez volt az a pillanat, amikor egész testében reszketni kezdett, kirázta a hideg, mintha a ruhája szövetén csak most rágta volna át magát a nyirkosság, ami itt lent lassan, de biztosan megölt mindenkit. Ugyanakkor verejtékezni kezdett, és olyan gyengének érezte magát, hogy neki kellett támaszkodnia a falnak, nehogy elessen.

Nem a látványtól félt, ami pillanatokon belül fel fog tárulni előtte, hiszen ő is látott már olyan füzetet, amit a Szent Inkvizíció terjesztett a jámbor lelkek épülésére és az istenfélelem elmélyítésére arról, hogy hogyan bánnak el az eretnekekkel. Némely képtől a hideg rázta ki, mert olyan agyafúrt kínzó eszközöket ábrázoltak, ami már nem is emberi agy szüleménye volt, hanem egyenesen az ördögé, és azok a csuklyás alakok, akik ezeket a gépezeteket kezelték, amik külön-külön törték össze az ember minden egyes csontját, ők is sokkal inkább hasonlítottak ördögfiókák- hoz, mint emberi lényekhez.

Az ajtó nyikorogva kitárult, de először semmit se lehetett látni, mert a cellába még annyi fény se jutott, mint itt kint a folyosóra. Csak szapora, sípoló légzés jelezte, hogy bent mégiscsak van valaki, és rövidesen egy alak körvonalait is ki lehetett venni, aki a rothadt szalmán feküdt, karjait szétvetette, mintha keresztre lenne feszítve, egyik lába kicsit fel volt húzva.

A katona kivette a fáklyát a tartóból, és bevilágított vele a cellába. Mikor látta, hogy húzódozik belépni, megszólalt.- Ne féljen, uram, ez már nem árthat senkinek. Higgyje el, hogy neki a halál már csak megváltás.

Elszégyellte magát, hogy gyengének mutatkozott a katona előtt, és erőt vett magán. Valamiért azonban az a rémisztő gondolata támadt, hogy ha ő most belép a cellába, a katona nyomban rá fogja csapni az ajtót, és bezárja őt ide a haldokló fogollyal együtt, akit ő juttatott ide. Hiába a józan ész minden ellenérve, hiába a tudat, hogy a katona csak parancsot teljesített, amikor idekísérte őt, és nem fog semmit se csinálni, amit a felettesei nem parancsoltak meg neki, a gyanú árnyéka már rávetült. Vajon nem őrült-e meg maga is a hosszú évek alatt, amíg itt a pokolban dolgozott, és a kárhozott lelkekre felügyelt? Hiszen gyakran hallani olyanokat, hogy akik tébolydában dolgoznak, ugyanolyan őrültek, mint azok, akikre felügyelnek. És ha általánosságban az is igaz, hogy az ember előbb-utóbb hasonulni kezd a környezetéhez, akkor az a feltételezés, hogy ez a katona ugyanolyan háborodott elméjű, mint azok, akikre évek óta vigyáz, igaz. Sőt, az se lehetetlen, hogy már a társait, feletteseit is megfertőzte a kór, és egyszer csak, egy adott pillanatban elkezdenek valamennyien őrültként viselkedni. És hát miért ne pont most lenne az a pillanat?

Gombolyítsuk csak tovább ennek a gondolatmenetnek a fonalát, és akkor az se lehetetlen, hogy már a hóhérok, sőt, maguk az inkvizítorok is elkapták ezt a kórt, hiszen ők is nap mint nap a kárhozott lelkek közt vannak. Akkor pedig csupa hozzá hasonló ártatlan sínylődik itt.