Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Zarándoktársai, akik az út jó részét vele együtt tették meg, szentként tisztelték, és csodákat emlegettek vele kapcsolatban, de az ő fecsegésüknek persze senki se adott hitelt. Mindazonáltal volt, aki megesküdött rá, hogy látta őt, amint imádkozás közben a levegőbe emelkedik, és embermagasságnyira lebeg a föld felett, h- ogy egy felnőtt kényelmesen elférhetett alatta. Mondták azt is, hogy Róma határába érve révületbe esett, és látomása volt, amiről azonban senkinek se beszélt, hiába faggatták. Mikor aztán a városba érkezett, elkezdett prédikálni, és az emberek tódultak hozzá, mert nem úgy beszélt, mint ahogy a papok prédikáltak a templomokban, akik a pokol tüzével fenyegették őket, és a népnek már elege volt egy olyan istenből, akitől csak félni lehet, mert csakis büntetni tud. Ő azonban arról az istenről beszélt, aki úgy szereti őket, mint ahogy ők szeretik egymást, és ugyanúgy megbocsájt nekik, mint ahogy ők megbocsájtanak egymásnak. Kezdetben még ő is ott volt a hallgatóságban, és ujjongott a lelke, hogy végre valaki az igaz Istenről beszél, és nem egy távoli, elérhetetlen zsarnokról, akinek nem is az Egyház a földi megtestesülése, hanem a Szent Inkvizíció. Később azonban arról kezdett beszélni, hogy amikor a Városba jött, sok fényes épületet látott, és még több építkezést, amelyekből pompás épületek fognak épülni, de ugyanakkor koldusok hadával is találkozott, akik az út szélén haldokoltak, mert napok óta nem volt étel a szájukban, és ők Krisztus igazi Egyháza, nem pedig a halott kövekből épült templomok. Mert Krisztus Egyháza eleven test, nem pedig kihűlt anyag, akkor hát miért zárjátok ezt a testet rideg kőépületekbe, ahol csak megölitek őt, mert elszívjátok tőle az éltető táplálékot, ami életben tartaná őt, fordult vádlón a jelen lévő egyházi méltóságokhoz, akik feszengve sunyták le a szemüket, mintha a földön keresnének valamit. Ez volt az a pillanat, mikor ő megérezte a veszélyt, mert ez a fantaszta immár az ő terveit fenyegeti megsemmisüléssel, mert ha minden igaz, amit mond, akkor mi szüksége van az Egyháznak rá, és a többi művészre? Ezért tehát neki fel kell venni a harcot vele, aki azt hiszi, hogy az Egyház fenn tudna maradni azok nélkül a remekművek nélkül is, amelyek hitelesebben közvetítik az evangélium igéit megannyi prédikációnál. Hiszen a kimondott szó elszáll, a leírt pedig holt betű, amit csakis a művész tölthet meg élettel, és a művészet képes rá, hogy Isten metafizikai üzenetét közvetítse az emberek felé. Sokszor előfordult már vele, hogy tanúja volt, amikor eldurvult lelkű emberek kinevették a pap prédikációját, de visszahőköltek, amikor szembekerültek egy freskóval vagy egy oltárképpel, ami a poklot és a kárhozott lelkek szenvedéseit ábrázolta. Vajon igaz vagy hamis volt akkor az a logika, ami az inkvizíció kezére juttatta ezt az embert, ez a kérdés kínozta attól a naptól, és ide is azért jött, hogy a kérdésre a választ megtalálja, de ugyanakkor rettegett is a választól, hogy mi lesz akkor, ha nem a számára kedvező választ fogja a kérdésére kapni?
