Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Lucifemo ott állt az öreg koldus előtt, akit az imént az ablakból nézett. Most vette csak észre, hogy a szemgödrei üresen bámulnak a semmibe, fél arca le van rohadva, úgyhogy egészen halálfeje van. Ha a halált kellene megmintáznia, tökéletesebb modellt nem is találhatna. Semmi látható jelét nem adta annak, hogy észrevette volna, hogy őt figyeli, egyáltalán, semmi módon nem reagált a külvilágra. Zacskójából előkotorta a legkisebb érmét, hátha a többi koldus kapzsiságát nem kelti fel vele, és nem szedik el tőle, amint hátat fordít neki. Ebben a pillanatban az egyik koldus, akinek tőből hiányzott mindkét lába, megindult feléje. Egy fura alkotmányon közlekedett, ami kerekekre szerelt, mindenféle rongyokkal fedett deszkalap volt, és két bottal tolta magát. Még fiatalember volt, talán a harmincas évei elején járhatott. Az öregre mutatott.- Ennek ugyan hiába beszél - mondta -, reggel kihozza őt ide az unokája, és este érte jön, közben pedig ugyanígy ül, mozdulatlanul. Sokszor már azt hisszük, meghalt, de aztán érte jön az unokája, és elviszi. Rövid habozás után feléje is dobott egy érmét, amire ő még a levegőben csapott le, mint vércse az áldozatára. Ezután maestro Lucifemo belépett a templomba... /DANTE POKLA/ Négy-öt lépéssel lemaradva követte a katonát, aki fáklyával a kezében mutatta az utat. Próbálta megsaccolni az időt, hogy mennyi ideje is mennek ebben az elátkozott labirintusban, és úgy rémlett neki, hogy már jó pár órája, ugyannakkor azt is tudta, hogy ez csak érzéseinek a csalódása, hisz alig fél órája érkezett meg a börtön felügyelőjének az irodájába, ahol felmutatta az igazolást, hogy a pápa szűk környezetéhez tartozik, és így szabad belépése van mindenhova. A felügyelő aztán ennek a katonának a gondjaira bízta, aki majd elvezeti őt a fogolyhoz, akit látni kíván. Ilyennek képzelte a poklot, amit Dante mester a comediában olyan érzékletesen leírt, csakhogy ez még annál is sokkal szörnyűbb volt, mert az a pokol ott a költői képzelet szüleménye, de ez itt a megelevenedett valóság, és ide is kiírhatnák ugyanazt, mint ama pokol bejáratára: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL. Az emberi test kipárolgása keveredik az ürülék bűzével, és mindkettő az égett hús émelyítő szagával, úgyhogy az, aki nem volt hozzászokva ehhez az orrfacsaró bűzhöz, kénytelen volt egy illatosított zsebkendőt az orrához szorítani. Azt, hogy a föld alatt járnak, az is jelezte, hogy szüntelenül szivárgott le a falakon a víz, mindegyre rongálva azokat a festményeket, amiket még az őskeresztények festettek a falakra. Micsoda fintora a sorsnak, gondolta, hogy azokban a kazamatákban, ahol egykor az őskeresztények tartották titokban a szertartásaikat, ott most az Egyház tartja fogva az ellenségeit, akiket a Pápai Szent Congregáció eretneknek bélyegzett
