Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (1) hogy amit szabad a papoknak, az eztán neki is szabad lesz, és az Egyházat fogja felhasználni álmai megvalósításához. Ekkor kezdett templomokat, arisztokratáknak fogadalmi kápolnákat, és ugyanazoknak vidéki kéjlakokat építeni. Tudta, hogy az ő tehetsége nagyobb dolgokra van predesztinálva, nem arra, hogy falusi templomokat építsen, hanem hogy felépítse a világ leghatalmasabb és legpompásabb templomát. Lassacskán, ahogy gyarapodtak az évei és jobban belátott a kulisszák mögé, szép lassan rájött arra is, hogy akkor, tizenhét évesen, a hőzöngő kamasz nyegleségével, nem mindenben volt igaza. Mert az Egyháznak nincs is más választása, mint ilyen pompás épületekkel és a legnagyobb mesterek remekműveivel hirdetni Isten dicsőségét és a megváltás erejét. Mert a csőcselék csak azt tiszteli, ami fölötte áll, ami egyenlő vele, arról azt hiszi, hogy ugyanolyan mocskos, mint ő. így van ez, mióta világ a világ. Ezért építette aztán minden kor embere a leghatalmasabb és legpompásabb épületeit az isteneinek. Bár ki tudja, lehet, hogy ez hamis okoskodás, amit érdeke diktál, és az a kamasz hőzöngés volt az igaz? Ezek azonban már olyan eretnek gondolatok, amelyeket az Egyház üldöz, és ha egyszer kiderülnének, bizony még leghatalmasabb pártfogója se menthetné meg az inkvizíció hivatalnokaitól. A templom előtt egy lefátyolozott hordszéket tettek le, amit két markos szolga hordozott. A lépcső tetején a koldushad megrohamozta a gyaloghintót, ami biztos valami kényes dámát hozott, akit óvni kell a tér mocskától.Tudták, hogy az ilyen kisasszonykáktól a legkönnyebb adományokat kicsikarni, mert inkább odavetnek nekik pár érmét, csakhogy megszabaduljanak tőlük. Mire a fiatal lány a dajkájával kiszállt a hordszékből, a koldusok már ott tolongtak egymást lökdösve, és nyújtogatták mocskos, alamizsnakérő kezüket. Persze a szolgák ütlegeitől is védeniük kellett magukat, akik igyekeztek őket elkergetni a hordszéktől. Néhány koldus feldühödött, és a bottal, amire támaszkodott, csépelni kezdte a szolgákat. Ekkor lépett közbe a svájci gárda, akik pont az ilyen csetepatékra felkészülten tartózkodtak a közelben. Ezt a felfordulást használta ki egy tízévesforma kisfiú, és az egyik kegyszerárus asztaláról elemeit egy díszes olvasót, majd nyakába szedte lábait. A kegyszerárus rögtön észrevette a lopást, de nem mert a tolvaj után szaladni, attól tartva, hogy a fiú cimborái a közelben rejtőzködnek, és ha elhagyná az asztalát, megszabadítanák összes portékájától. Ehelyett aztán válogatott szitkokat kiáltozott utána, és a katonákat hívta, hogy fogják meg a tolvajt. Azok persze ügyet se vetettek rá. Egy ponton az ő útja is keresztezte a fiú útját, és elég lett volna a lábát kinyújtani, hogy elgáncsolja, mégse tette. Nem szerette a kufárokat, akik ráadásul a legszentebb dolgokból csinálnak zsíros üzleteket. A katonák gyorsan rendet teremtettek a csetepatéban, csak a fiatal lány lett olyan sápadt, akár egy hulla, a dajka pedig hangosan méltatlankodott, és megfenyegette a szolgákat, beárulja őket uruknál, amiért nem tudták úrnőjüket megvédeni. A két szolga megtépett ruhájában, kék-zöld foltokkal a testén, lehajtott fővel hallgatta az öregasszony lamentálását.
