Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt templomból a kufárokat. Lám, még másfél ezer év se telt el, és mi már visszatértünk a te templomodba. A maestro elmosolyodott, és ezt a mosolyt nyugodtan lehetett volna akár sátáninak is nevezni, tehát jobb is, hogy nem látta senki. Most egy koldusra lett figyelmes, aki ott ült a többi között a templom lépcsőjén, a hívek kö- nyöradományaiban bízva. Testét förtelmes kelések borították, néhol elevenen rohadt le róla a hús. Míg a többi koldus megrohanta a misére igyekvő híveket, és az orruk előtt hadonászva, szinte kikényszerítették az adományokat, addig ő tovább gubbasztott a helyén, mint valami halálmadár, aki szánalom helyett inkább félelmet ébreszt az emberekben. Időnként azonban mégis akadt valaki, akinek megesett rajta a szíve, és feléje se tekintve adományt vetett oda neki. Ilyenkor a többiek lecsaptak a szabad prédára, és komoly harc alakult ki, hogy ki szerezze azt meg.- Ezen a téren mindig történik valami - hallotta Őszentsége hangját -, mi magunk is gyakran vitetjük az ablakhoz a karosszéket, és órákig csak nézzük, hogyan zajlik ott kinn az élet. Mostanában sajnos egyre gyakrabban azt látjuk, hogy készítik a máglyákat, és ez elkeseríti szívünket. Ez az eretnekség bűnébe esett szerencsétlen is az anyaszentegyház ellen lázította a népet. Valami spanyol nemes, hajói tudjuk. Imádkozni fogunk a leikéért. A maestro most megfordult, és a szavait biztatásnak szánta.- Ha terveink megvalósulnak, az is megszűnik, hogy az egyház feje ilyen látvánnyal keserítse a szívét, mert Szent Péter sírja fölé fog felépülni a világ legpompásabb temploma, és előtte lesz a legszebb tér, amit emberi szem valaha látott. Őszentsége nem válaszolt, egyszerűen elbóbiskolt, és a maestro tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni, hiszen a betegség pont éjjel kínozza őt a legjobban. Ezért hát a napnak minden pillanata értékes a számára, amikor elnyomja őt az álom. így hát tett egy üdvözlő mozdulatot Őszentsége felé, majd lábujjhegyen elhagyta a termet. A palotát olyan gyorsan hagyta el, ahogy csak tudta, valahogy nyomasztotta a papok jelenléte. Kicsi gyerekkorától kísérte ez az érzés, amiért akkor komoly lelkifurdalása volt, mert azt hitte, hogy akkor ő már nem is jó keresztény, ha nem szereti a papokat, akik minden bizonnyal szent emberek. Már nagyobb volt, amikor rádöbbent, hogy a papok egyáltalán nem szent emberek, sőt, ugyanolyan emberek, mint mindenki más, ugyanazokkal a vágyakkal és ugyanazokkal a bűnökkel. A szentmisén, az oltárnál ugyanúgy szerepet játszanak, mint a közönséges, vásári csepűrágók, de a templomon kívül ők is ugyanolyan gyarló emberek, csakhogy eközben még képmutatók is. Most már nemcsak, hogy nem szerette, de tisztelni se tudta őket. És ha a papok ilyenek, akkor vajon az Egyház milyen lehet? Az az Egyház, amit állítólag Krisztus alapított? Vajon lehet-e valami tökéletes, ha a szolgái tökéletlenek, és Isten nevével visszaélve gazdagodnak meg? Pompás templomokat építenek, tele kincsekkel, holott a szegénységre tettek fogadalmat, bujálkodnak, holott szüzességi fogadalmat tettek. Ekkor határozta el,
