Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (1)- Az eredeti kalkuláció sajnos hibásnak bizonyult, és azóta szentséged kérésére változtattam pár dolgot az eredeti terven. Az én ajánlatom azonban továbbra is áll, felépítem a világ legpompázatosabb templomát, amely évszázadokra hirdetni fogja az egyház világi és a lelkek feletti hatalmát. Őszentsége e pillanatban nem volt más, mint egy megtört öregember, akarat nélküli báb maestro Lucifemo kezében, akitől ez az egész ötlet eredt. Természetesen ismerte jól a nagyurakat, hisz világéletében őket szolgálta, és tudta, hogy az egészet úgy kell eladnia, mintha nem is az ő ötlete volna, hanem Oszentségéé, mert a nagyurak nem szeretik, ha szolgák diktálnak nekik, még ha azok a szolgák a legutolsó divat szerint öltözöttek is. Egész eddigi életében erre készült, kiismerte a nagyurak természetének a legapróbb rezdülését is, hogy ha majd az idő eljön, manipulálni tudja őket. Az idő pedig akkor jött el, amikor Szent Péter trónjára egy beteg aggastyánt választottak meg. Rögtön érezte, hogy itt az alkalom megvalósítani gyermekkori álmát, és megépítse a világ legcsodálatosabb épületét, amit majd évszázadok múltán is csodálni fognak az emberek. A legnagyobb mesterek fognak a keze alá dolgozni, hogy kőbe faragják az álmait.- Hát jó, legyen - mondta megadóan az aggastyán, és a másiknak az volt a kísérteties érzése, hogy még egy ajtónálló is több méltósággal ülne ezen a trónon, mint ez a rozoga öregember. Remélem, azonban tudja, hogy már így is erőnkön felül vertük magunkat költségbe. Már most álmatlan éjszakáink vannak, hogy a legelesettebbektől vonjuk meg az alamizsnát. A maestro most taktikát változtatott, és felöltötte a kegyencek jellegzetes, hízelkedő arckifejezését.- Szentséges atyám, a világ hatalmasságainak már csak ez a sorsuk. Az ő életük a másokért való munkálkodásban őrlődik fel, és sokszor kényszerülnek magasabb szempontok figyelembevételével dönteni. Ezért az ő jutalmuk nem is ezen a földön lesz. Őszentségének láthatóan jólestek ezek a szavak, de azért gondterhelten felsóhajtott. Kevesen értik meg a mi hivatásunkat, mert csak a pompát látják, ami körülvesz minket, de azt már nem tudják, hogy ami a legutolsó római koldusnak is kijár, tőlünk megtagadja azt az ég, az éjszakai nyugodalmat. A maestro most együttérző arckifejezését vette fel, mint aki teljes mértékben átérzi a másikat nyomasztó gondok súlyosságát. Egy idő után azonban az ablakhoz lépett, és kibámult a térre. A tér egyik sarkában a hóhér segédei készítették a máglyát a holnapi eretnekégetéshez, míg a másik végén, tudomást se véve erről a készülődésről, zajlott az élet a mindennapok kerékvágásában. Ennek az életnek a középpontjában pedig a templom volt, ami köré egész zsibvásár gyűlt, mintha gúnyolni akarnák Jézust, aki ostorral verte ki egykor a
