Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (1) szauruszok is eltűntek, amelyek joggal gondolhatták magukat a természet urainak. Ma mégis a régészek ássák ki a csontjaikat, és azt találgatják, hogy vajon mi okozta a kihalásukat? Most azonban nem volt idő a gondolkodásra, mert az időjárási jelenségek szinte percről percre, követhetetlenül változtak. Az ég elsötétült, a felhők között villámok cikáztak, fülsiketítő mennydörgés kíséretében. A parton álló tömeg rémülten hátrált, az eső eleredt. Először csak ritka cseppekben esett, és fokozatosan erősödött, míg végül felhőszakadás lett, ami jégveréssel bombázta a tömeget, komolyabb sérüléseket is okozva. Azonban még mielőtt a pánik kitörhetett volna az emberek között, az eső ahogy jött, úgy el is állt. A felhők is eltakarodtak az égről, hogy újfent ragyogjon a nap, és az óceán újra tökéletesen békés legyen. Ekkor a parttól néhány száz méterre felkavarodott a víz, mint mikor apró halak közé óriás ragadozó csap le, és beteljesedik az óceán évmilliárdos törvénye, a nagy hal megeszi a kis halakat. Az óceán sima felületét apró hullámok fodrozták, mint mikor a testen remegés fut végig, és akiknek elég jó volt a hallásuk, azok meghallhatták az óceán súgásában a vajúdó asszony sikolyait, aki kínok közt szüli meg gyermekét. Eközben a felszín alatt sok száz méterrel elemek feszültek egymásnak, élet és pusztulás vívták végső összecsapásukat. Ebből a drámából azonban csak alig látható fodrozódás volt észlelhető a felszínen. Sok milliárd éves küzdelem végső összecsapására került most sor a mélyben. Mikor még az óceán volt az élet bölcsője, és gyöngéden óvta éppen megszülető csíráit, gondosan hagyta, hogy álmodja tovább magát, és mikor nem volt többé szükség a védelmére, elengedte kezét, most hát itt, ahol egykor kivirágzott az élet, itt törtek rá a pusztulás erői, hogy megfojtsák. A pusztulás erői, amelyet az ember olyan hátborzongató hűséggel tudott visszaadni, kultúrkörönként más és más formát adva neki, Széth, Baal, Lucifer, Káli, és annyit beszélt róla, anélkül, hogy ismerte volna a Gonoszt a maga valójában, mert ha ismeri, bizony elevenen temeti magát a föld alá. Ehelyett azonban babonás félelmében különböző hókuszpókuszokkal próbált meg ellene védekezni, fekete mágiával próbálta a szolgálatába állítani. Ez a kozmikus kettősség vívta ádáz küzdelmét lent a mélyben. A pusztulás, amely rombol, és az örök megsemmisülés felé visz, mert a semmi az ő lényege, és az élet, amely örök perben áll vele, mert ő a nagy Alkotó, amit az emberek egyszerűen csak Istennek hívnak. Mégis, a kettőnek finom egyensúlya volt az, amely a világot fenntartotta, és a vesztessel együtt pusztul a világ eddigi rendje is. A szél megélénkült, csúfolódva homokot fújt a parton állók arcába, mint a rossz gyerek, aki azzal szórakozik, hogy bosszantja a felnőtteket. Először az látta meg, akinek elég éles volt a látása, de később már mindenki láthatta. A gyengébb idegzetüek sikoltozni kezdtek, mások keresztet vetettek, megint mások zokogva a földre vetették magukat, és fejüket a földhöz verték. Az Alak teljesen kiemelkedett a habok közül, és elindult a vízen a part felé. Hátát meg- gömyesztette a kereszt súlya, testét a vér izzadságcseppjei fiirösztötték. Arca a ha-
