Irodalmi Szemle, 2008

2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)

Százdi Sztakó Zsolt akart szórakozni. Az utcán fejüket lehajtva jártak az emberek, mintha gondolataik­ba lettek volna elmerülve, vagy valami súlyos gond nyomasztaná őket. Az emberek nem ismerkedtek, és a papok hetek óta egyetlen párt sem adtak össze, de nem is kereszteltek, azonban elkezdtek egyszerre templomba járni, feled­ve addigi hitetlenségüket, mintha egy fontos kérdésre várnának Istentől választ. Még sohasem fordultak annyian a valláshoz, mint ezekben a napokban, és mégis, még sosem volt akkora a hitetlenség, mint ezekben a napokban. Aztán valami különös dolog történt. Igaz, kezdetben még senki nem vett ész­re semmit. Mindössze annyi történt, hogy az egyik világlapban megjelent egy cikk, amit a többi lap is átvett, majd valaki Interneten is tetjeszteni kezdte. Vagy önma­gától terjedt? Utólag már senki se tudta megállapítani, de nem is érdekelt senkit. A cikk a közelgő világ végét hirdette, és bünbánatra szólított fel, arra, hogy az embe­rek térjenek meg. Ugyanúgy tette ez a cikk is, mint tucatnyi más, amely ezekben a napokban a világban terjedt. Ez az írás azonban valahogy mégis más volt, ezt még azok is elismerték, akik nem hittek. Azok a cikkek úgy beszéltek a világ végéről, mint egy jövendölésről, mint ahogy a Biblia prófétái, vagy János írt róla, míg ez az írás úgy említette a világ végét, mint befejezett tényt, és még a hitetlenségnek az ár­nyékát se engedte meg, hogy valaki kételkedjen benne. Aztán egy kódfejtő rájött, hogy az írás valójában nem is arról szól, amiről lát­szólag szól, mert a szöveg valójában egy mátrix, ami alatt az igazi üzenet rejtőzik. Ez az üzenet pedig Jézus második eljöveteléről szólt konkrét időpontot és helyet megjelölve. Ez az időpont és ez a hely pedig itt és most volt. Az óceán tökéletesen nyugodtnak látszó kékeszöld vize, amely szinte tükör- simaságú volt és olyan átlátszó, hogy az ember, akár egy óriási akváriumban, lát­hatta a fenéken úszkáló halakat, hirtelen felkavarodott, haragoszölddé változott, és a semmiből orkánerejű szél támadt. Olyan, hogy a parton állókat kis híján ledöntöt­te a lábukról. A hullámok őrjöngő dühvei ostromolták a partot, mintha el akarták volna foglalni a várost, mintha visszakövetelné az óceán a jussát, amit elragadott tő­le az ember. Néhány szikla állt ellen csak néma konoksággal a heves ostromnak, mintha ők volnának a város előretolt védbástyái. Az óceánt azonban mintha csak bőszítené annak a pár sziklának az ellenállá­sa, egyre hevesebben támadt, sőt, egy-egy hulláma már át is csapott rajtuk. Látha­tóan folyton újabb és újabb hadállásokat foglalt el, de mikor már veszélyesen meg­közelítette volna a parton álló tömeget, és a tömegben pánik tört volna ki, hogy az emberek egymást taposva meneküljenek, a vihar egy csapásra megszűnt, és az óce­án meghunyászkodva új fent békés arcát mutatta. Az embereknek az volt az érzésük, hogy csak bemutatót láttak az óceán igazi erejéből, mekkora pusztításra volna ké­pes, ha igazából megrázná magát. Az ember, aki úgy el van telve magától, minden alkotásával együtt a Természet egy fuvallatára eltűnne a föld színéről, és nem ma­radna utána nyom. Ugyanúgy eltűnne, miként egykor, évmilliókkal ezelőtt a dino­

Next

/
Thumbnails
Contents