Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt akart szórakozni. Az utcán fejüket lehajtva jártak az emberek, mintha gondolataikba lettek volna elmerülve, vagy valami súlyos gond nyomasztaná őket. Az emberek nem ismerkedtek, és a papok hetek óta egyetlen párt sem adtak össze, de nem is kereszteltek, azonban elkezdtek egyszerre templomba járni, feledve addigi hitetlenségüket, mintha egy fontos kérdésre várnának Istentől választ. Még sohasem fordultak annyian a valláshoz, mint ezekben a napokban, és mégis, még sosem volt akkora a hitetlenség, mint ezekben a napokban. Aztán valami különös dolog történt. Igaz, kezdetben még senki nem vett észre semmit. Mindössze annyi történt, hogy az egyik világlapban megjelent egy cikk, amit a többi lap is átvett, majd valaki Interneten is tetjeszteni kezdte. Vagy önmagától terjedt? Utólag már senki se tudta megállapítani, de nem is érdekelt senkit. A cikk a közelgő világ végét hirdette, és bünbánatra szólított fel, arra, hogy az emberek térjenek meg. Ugyanúgy tette ez a cikk is, mint tucatnyi más, amely ezekben a napokban a világban terjedt. Ez az írás azonban valahogy mégis más volt, ezt még azok is elismerték, akik nem hittek. Azok a cikkek úgy beszéltek a világ végéről, mint egy jövendölésről, mint ahogy a Biblia prófétái, vagy János írt róla, míg ez az írás úgy említette a világ végét, mint befejezett tényt, és még a hitetlenségnek az árnyékát se engedte meg, hogy valaki kételkedjen benne. Aztán egy kódfejtő rájött, hogy az írás valójában nem is arról szól, amiről látszólag szól, mert a szöveg valójában egy mátrix, ami alatt az igazi üzenet rejtőzik. Ez az üzenet pedig Jézus második eljöveteléről szólt konkrét időpontot és helyet megjelölve. Ez az időpont és ez a hely pedig itt és most volt. Az óceán tökéletesen nyugodtnak látszó kékeszöld vize, amely szinte tükör- simaságú volt és olyan átlátszó, hogy az ember, akár egy óriási akváriumban, láthatta a fenéken úszkáló halakat, hirtelen felkavarodott, haragoszölddé változott, és a semmiből orkánerejű szél támadt. Olyan, hogy a parton állókat kis híján ledöntötte a lábukról. A hullámok őrjöngő dühvei ostromolták a partot, mintha el akarták volna foglalni a várost, mintha visszakövetelné az óceán a jussát, amit elragadott tőle az ember. Néhány szikla állt ellen csak néma konoksággal a heves ostromnak, mintha ők volnának a város előretolt védbástyái. Az óceánt azonban mintha csak bőszítené annak a pár sziklának az ellenállása, egyre hevesebben támadt, sőt, egy-egy hulláma már át is csapott rajtuk. Láthatóan folyton újabb és újabb hadállásokat foglalt el, de mikor már veszélyesen megközelítette volna a parton álló tömeget, és a tömegben pánik tört volna ki, hogy az emberek egymást taposva meneküljenek, a vihar egy csapásra megszűnt, és az óceán meghunyászkodva új fent békés arcát mutatta. Az embereknek az volt az érzésük, hogy csak bemutatót láttak az óceán igazi erejéből, mekkora pusztításra volna képes, ha igazából megrázná magát. Az ember, aki úgy el van telve magától, minden alkotásával együtt a Természet egy fuvallatára eltűnne a föld színéről, és nem maradna utána nyom. Ugyanúgy eltűnne, miként egykor, évmilliókkal ezelőtt a dino