Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (1) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (1) legnézettebb műsorok, akkor szinte percről percre történtek az események, mintha a világ megőrült volna, és az emberek szenvedélyesen vadásztak a hírekre. Az Interneten a hírportálok voltak a leglátogatottabbak, amelyek a legújabb természeti katasztrófákról, terrorcselekményekről, botrányokról tudósítottak, helyszíni közvetítést adva a világ pusztulásáról. Az emberek romlottabbak már nem is lehettek volna, mert mindezt helyénvalónak találták. Sőt, mintha ez még nem lett volna elég, megugrott azoknak a filmeknek a népszerűsége, amelyek az öncélú erőszakot dicsőítették, és a pusztulásról szóltak. Az őrülteket valami rejtélyes erő kiszabadította a tébolydákból, hogy aztán bandákba verődve garázdálkodjanak a városok utcáin, és megfertőzzenek másokat is. Igen, megfertőzzenek, mert mintha fertőző ragály lett volna az őrültség, úgy terjedt emberről emberre, mint a középkorban a pestis. És ez is legalább annyira halálos kór volt. Tán még halálosabb, mert ez a kór nem láthatatlanul gyilkolta az embereket, hanem belőlük csinált gyilkosokat. A városok hamarosan elnéptelenedtek, pontosabban: hatalmas, kísértetjárta temetőkké váltak, ahol csak a holtak szellemei kísértenek éjszakánként. Az emberek otthonukba zárkóztak, hogy megóvják életüket azoktól, akik még a szellemeknél is veszélyesebbek voltak. Az élőktől. Aztán egyszerre ennek is vége lett. Szinte egyik napról a másikra. Szó szerint egyik napról a másikra, pontosabban, estéről reggelre. Este még lefeküdtél a legteljesebb őrületben, hogy aztán reggel rád köszöntsön a béke korszaka. Mintha a Gonosz meghunyászkodott volna, mert megérezte, hogy rövidesen eljön uralmának a vége, és kénytelen lesz átengedni a hatalmát egy nála is hatalmasabb erőnek, aki érdeme szerint fogja megítélni. Az emberek kezdetben örültek a békének, annak, hogy félelem nélkül élhetnek, szabadon járhatnak az utcán, anélkül, hogy az életükért kelljen rettegniük. De aztán ezt is megszokták, és elkezdtek unatkozni. Hiányzott nekik az őrület. Mert az őrület a világ sarkköve, és őrület nélkül mi különbözteti meg az életet a haláltól? A diplomaták, akiknek eddig a békeközvetítés volt a fő tevékenységük, most tanácstalanul ültek irodáikban. Nem volt a világnak olyan pontja, ahol háború dúlt volna, és már az állásukért kezdtek aggódni. Ha nem lesz több háború, az ő szolgálataikra se lesz többé szükség. Úgy tűnt, hogy a világ megbénult, mert az eddig működő folyamat egy helyütt megszakadt, és a jól ismert régi helyére, amit annyiszor elátkoztak, de már megszoktak, és úgy-ahogy alkalmazkodtak is hozzá, szóval ennek a helyére most valami új került. Mindegy, hogy jobb vagy rosszabb, a lényeg az, hogy új. Az emberek lényükből eredően irtóznak a változástól. Mert a változáshoz alkalmazkodni kell, a változást el kell viselni, a változás felforgatja megszokott életüket, és ez túl sok energiát követel meg tőlük, ráadásul, a változás bizonytalanság. Az emberek letargikusak lettek, mintha megérezték volna a vesztüket. Mint az állat, amelyik csapdába kerül, és érzi, élve már nem kerül ki onnan, és felkészül a végre. A szórakozóhelyek bezártak, hiszen nem voltak vendégeik. Már senki se
