Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Tóth László: „Szögesdrótra szúrt madár” Vonások két költő arcképéhez: Ozsvald Árpád és Bettes István munkásságáról (tanulmány)
„Szögesdrótra szúrt madár” jelenteti a verseit”? Hát ez az. Mert az értékeket mostanság - illetve: mikor nem? - az érdekek (is) mozgatják. Miközben rendületlen evezget régi zöld-kék vizeken (mellesleg a kortárs magyar költészet egyik legerőteljesebb Duna-versét írta meg Evezés régi zöld-kék vizeken, miközben fel-feltörnek a sivalkodások címmel), Bettes nem társul(t) - ez idáig - egyetlen érdekhez sem, s az érdekek sem találták őt elég érdekesnek ahhoz, hogy a megfelelő hasznot húzzák belőle. Márpedig a magány, a mozdulatlanság torzítja is az embert. Ha sokáig nem szól hozzánk s ránk senki, egyre többször motyogunk valamit magunknak, magunkban. A H. Nagy Péter által „tüneményes tehetségűnek” nevezett költőnk is torzult, költészete is torzul így (lásd Tőzsér Árpád dicséretet követő dorgálását, vagy, éppen, Szent Imentál kísértését is Bettes néhány versében: Törvény és ítélet; Holtpont alatt stb., ez még feltétlen hívei fülét is sérti olykor). Pedig a mai magyar költészet egyik - s a jelenlegi kánonok által magasra értékelt - fősodra az, ahol éppenséggel a helyét láthatnánk. Esetleg valamelyik sikerlistán, kellő menedzselés révén. Mert- s egyelőre Grendelt folytatva tovább - „populáris is lehetne remek nyelvi humorának, ritmus- és rímjátékainak köszönhetően. Abból a fajtából való, amelyik bármilyen témához nyúl, abból rögtön valami magától értetődő, ősi természetességgel költészet lesz. A nyelv született mágusa, mint hajdan Petőfi, Kosztolányi, József Attila vagy Weöres Sándor volt, hogy csak klasszikusokat említsek”. A magam részéről nagyon megtoldanám még ezt a sort Szilágyi Domokossal, vagy a parodizáló kedvű Orbán Ottóval (s hogy az összmagyar költészet fürdőkádjából ne öntsük ki az abba Szlovákiából beletoccsanó poétákat sem, költőnk hazai elődeit keresve kézenfekvő szokott lenni Zs. Nagy Lajos emlegetése is). Bettes kor- és nemzedéktársai közül a posztmodem nyelvi dekonstruálás és újrakonstruálás listavezetőjét, Parti Nagy Lajost említeném most, s a náluk fiatalabbak közül persze KAF-ot - Kovács András Ferencet - mindenekelőtt, azután a még nála is fiatalabb Orbán János Dénest, akik mellett - között - érdemei szerint Bettesnek is helyet kellene/lehetne keresnünk, még ha talpalatnyit is. (Természetesen létezhetnek más rokonsági listák is. Zalán Tiboréból például nem hiányzik Karinthy Frigyes neve sem, s a Betteshez közeli évjáratúak közül is kibővíti ezzel-azzal a névsoromat, a magam részéről különösen „a közülünk korán elment, csöndes-drága költőbarát, Verbőczy Tóni”, azaz Antal nevét olvasva abból jó szívvel, bár az ő lázadása, teszem hozzá most, közvetlenebb, egyenesbeszédűbb, beatesebb, hatvannyolcasabb volt a Galibabu abuliba még a klasszikus dada emlőit is meg-megszippantó, de már a posztmodemre hajazó költőjénél.) Ez azonban valóban a kritika, a recepció dolga lenne (és felelőssége - tegyem hozzá gyorsan, még ha manapság a kritikától oly idegennek tűnik is ez a szó); költőnké csupán annyi, hogy jó képet vágjon, azaz mosolyogjon hozzá. Mint ahogy most ahhoz vág jó képet, azon somolyog, hogy nincs ott. Pedig ő tudja, amit tud. Márpedig amit tud, azt nagyon tudja. S különben is, nem kell feltétlenül mindenáron arról beszélni, ami nincs. A nincs egyszer - előbb-utóbb - úgyis beszélni kezdhet még. Mindenesetre Bettes István helye ez idáig - egyelőre? - kijelöletlen a mai
