Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - TALLÓZÓ - Szarka László: Modernizáció és magyarosítás A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai
Modernizáció és magyarosítás kosi Jenő-féle 30 millió magyar víziójának szolgálatába állított dualizmus kori „magyar nemzeteszme” eszközévé degradálódott, s továbbmélyítette a nem magyar nemzeti közösségek és a magyar állam közötti ellentéteket.23 Maga Apponyi elutasította azokat a vádakat, amelyek az első világháború előtti korszak magyarországi nemzetiségpolitikai komplikációinak, zsákutcás konfliktusainak egy részét az ő számlájára írják. Ugyanakkor elvben szükségesnek és fontosnak mondta a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika kritikai felülvizsgálatát, és emlékirataiban arra is kitért, hogy „saját állásfoglalásomat a nemzetiségi politikának mint a politika külön ágának tekintetében habozónak és erősen kifogásolhatónak kell elismernem”.24 A nem magyar nemzeti közösségek területi önkormányzati jogait azonban utólag is elutasította, és - utólagos bölcsességgel - az 1868. évi nemzetiségi törvényben szavatolt nyelvi, kulturális, oktatási jogok kibővítésében jelölte meg a hibák kijavításának lehetséges eszközét. Szerinte a magyar nemzetiségi jogban komoly ellentmondások forrása volt, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvény kizárta a közösségi önkormányzás lehetőségét, ugyanakkor a nemzetiségek egy része az egyházi autonómiák révén erős közjogi jogosítványokkal rendelkezett. Az egyházi autonómiával nem rendelkező magyarországi szlovákok, rutének, németek esetében az 1930-as évek elejéről visszatekintő politikus szerint célszerű lett volna az anyanyelvi közigazgatás és oktatás állami támogatásával ellen-súlyozni.25 Emlékiratainak 1918 novemberében írott „Függelék”-ében Apponyi - régi meggyőződésének megfelelően - a történeti magyar állam szeme láttára végbement felbomlásáért alapvetően a dualista rendszerből kimaradt magyar nemzeti hadsereg és külpolitika hiányát jelölte meg. Szerinte a kiegyezés után eltelt öt évtizedben egy magyar hadsereg egyebek mellett azt eredményezte volna, hogy a „nemzetiségek politikai asszimilációja oly nagyot haladt volna, hogy a nemzetiségi kérdés bontó jellegét alighanem elveszíti”. Az, amivel a magyar kormányok a nemzeti hadsereg hiányában a nem magyarok lojalitásának biztosítása érdekében megpróbálkoztak, valójában mind hatástalan maradt, mert például „az élet által nem támogatott iskolapolitika” az érintett nemzeti közösségekben csak „irritációt” és elutasítást váltott ki.26 A Magyar Királyság 1918-1919-ben végbement felbomlásának valóságos történeti kontextusában kétségkívül megkülönböztetett jelentősége van a történeti magyar állam etnikai térszerkezetében, demográfiai összetételében a 18-19. században lezajlott változásoknak és a változások nyomán kialakult nemzeti mozgalmaknak, konfliktusoknak. Kelet-Közép-, és Délkelet-Európának a Habsburg-monarchiához és a soknemzetiségű Magyarországhoz kötődő nemzetei számára az 1848—49. évi és a dualizmus kori nemzeti programok, autonómiatervek, parlamenti nyilatkozatok jelentik a modern polgári nemzeti létezés első, valóban kézzelfogható dokumentumait. Ennélfogva a korabeli nemzetiségi konfliktusok nem magyar értelmezésében ez a nemzeti legitimációs igény dominál. Ezzel szemben a magyar történeti közgondolkodásban a történeti magyar állam felbomlásának trianoni végkifejletéért viselt felelősség tekintetében jórészt a belső
