Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A vadászszenvedély könyve
KÖNYVRŐL KÖNYVRE maradt számomra a tágabban értelmezett szülői táj adta hétköznapok szürkének tűnő, kalandoktól mentes, számomra mégis mérhetetlenül gazdag, sok évtizedes emlékek sora.” Annak, hogy a mű maga a szenvedély, a néhány sorban van a lényege! Gál Sándor szenvedélye tárgyát, annak kiteljesedését nem úgy kapta, nem is fizette meg, hanem lehetőségeit maga kereste, körülményeit gyakran maga teremtette meg. S ebben sejtem azt a mozzanatot, érzem az ősi ösztönt, amely a vadászszenvedély elemi indítéka, vad és vadász viszonyának csupasz létét, az örömöt, melyet a kielégült szenvedély okoz. így társul a szenvedélyhez az ösztön és a célirányos akarat, amelyek a szikár erkölcs és a tiszta férfiasság legnemesebb építőanyagai lehetnek. De a mű más szempontból is fontos számomra! S ez a vonása a fenntebb elmondottakkal is összefügg. Amikor Gál Sándor a „szülői táj hétköznapjairól” szól, mintha hozzám-rólam is beszélne. Egykor hasonlóan kezdődött a természettel való találkozásom, ismerkedésem. Idézzünk el egy pillanatra a mű címénél: Esték és hajnalok! Városi embernek időpontok, amikor meggyújtják az utcai lámpákat vagy amikor korán kell felkelni! A természeti embernek azonban ősi élettények, fontos jelenségek, olyan naprészek, melyeknek jellegzetes szerepük és létbeli fontosságuk van. Döntőek az állatok látható életében, mozgásában és megközelíthetőségében! Vagy olvassuk ezeket a sorokat: „Gondoljanak el egy téli napot, egy havas síkságot szélcsendes időben, s gondoljanak el egy hihetetlenül áttetsző kék égkupolát, amely ráborul erre a moccanatlan mesebeli tájra. S gondolják el, hogy ebben a téli csodabirodalomban ketten ballagnak, látszólag teljesen céltalanul, mély hóárkot hagyván maguk után a szűzi hómezőben. Ám, ha közelebb merészkedünk a látszólag céltalanul lépegető emberekhez - ugyan egyik még csak gyerekféle -, csakhamar észrevesszük, hogy utuknak valamilyen célja mégis csak van, hiszen az elől lépkedő férfi vállán tarisznya, a tarisznyában kisbalta, s különféle vastagságú drótok, zsinegek, s még egyéb hasznos, kintre való holmik lapulnak, bizonyos szándékok megvalósítása végett.” Kiderül, hogy az (gyerek) író apjával a „peresi agacsos” felé tart, ahová előző napon tőröket, hurkokat raktak ki az ott tanyázó üregi nyulak fogása, kézrekerítése végett. Megfog az „agacsos” szó, s amikor később olvasom, hogy az akácos aljába már „nem gyütt föl Duna”, majd később a szerző arról szól, hogy egykor dédanyja „a Nagy-legelőn még »péntőbe« fogta a dunai halakat”, akkor úgy érzem, helyben vagyunk! A pendelyt ugyan nálunk rövid e-vel „pentőnek” mondták, de az akácos Hontfüzesgyarmaton is „agacsos”, s tudom, hogy az Alsó-Garam menti táj népe szól hozzám. Üregi nyulak nem voltak felénk, legalábbis gyerekkoromban már nem, de Gál Sándort akkor is értem, amikor a „varjúzásról” beszél, mert ez a fekete madár valóban az egykori téli táj, a „mesebeli táj” szép madara, csupán c- sak a természeti ember szemével kell néznünk. Azzal viszont meglep, hogy a varjúleves készítéséhez a „vénebb varjú” húsának alkalmasságát említi, mi gyerekkorunkban a fiókákat „szettük ki” a fészekből, úgy tudván, hogy azok húsa gyengébb és ízletesebb. Igaz viszont, hogy ő lőtt varjakról és vadászételekről beszél receptjeiben. Gál Sándor stílusát, a nyelvezetét illetően azonban már itt tehetünk egy meg
