Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A vadászszenvedély könyve
KÖNYVRŐL KÖNYVRE jegyzést: jellemzője árnyaltságának és mélységének, hogy bár tárgyi dolgokat és érzéki jelenségeket közvetít, ám gondolati-szociológiai értelemben is tartalmas és hiteles! Néha szinte tudományos igényű. Nem érzünk benne sem csináltságot, sem túlzott stilizációt, ehelyett inkább a valóság reális ízét! S ebből immár a szerzőre érvényes tanulság következik: nála a vadászszenvedélynek, ennek az ősi emberi munkának az emelkedettebb kultúrája nemcsak ösztönösen, hanem intellektuális értelemben is mélyen átélt - megélt! Mint az írásművész belső tulajdona. S még egy vonása közeli nekem. Rokoni, szinte testvéri alapon. A kötet számos írása annak idején a Hétben jelent meg, legendás lapunknak íródott. Hangulatukból kibontakozik kulturális életterünk számos színhelye és tájélménye, a szlovákiai magyar világ természete és méretei, melyben a vadász-szerkesztő otthonosan mozog. S vele mi is! S ezen belül is a hazai magyar vadásztársadalom részletei, sajátos szubkultúrája, amely a közös szenvedély szálaival hálózza be a kisebbségi életet. Ebben a regionális világban olyan tájnevek, mint a Szilicei-fennsík, vagy a Vág- is a Garam mente, s a többi hely- és dűlőnevek, a Mizlinc meg a Tófej, ahová „kijár a borz”, a Vasutka meg a Foglalat, a Tornai magas és a csereháti dombok, a Barackos és a Rózsás, mind olyan helyek, ahol a vaddisznó megfordult. Valamiféle ősi eredetű, mitikus hangulatú otthonosságot visznek a történetekbe, bizonyos népi-tör- ténelmi színt, idő feletti hitelességet. A szövegek oly módon autentikusak, mint amikor a sajátos benső dolgainkról beszélünk. Mintegy lelki tájjá változnak a bejárt erdők, vizek és mezőségek, tulajdonunkká lényegülnek, a sajátunkká nemesednek. Mi is ott járunk a szerzővel, vele együtt vadászunk sikeresen vagy kudarcot vallunk, bőrig ázunk az esőben és kinyújtózunk a verőfényben, így emlékezünk jóérzéssel egykor volt dolgainkra! A pálya s a történetek elején az író apja áll, aki kivitte őt a peresi „agac- soshoz”, hogy hurokba fogják, tőrbe csalják az üregi nyulakat. Apja aztán igazából gyakran vele jár, lélekben talán állandóan, néha személyesen is, máskor képzeletben, döntően fontos társ, mert ő oltotta bele a szenvedélyt. így lesz családi vonás. Bizonyára a hajlam, az ösztön élteti, de lehet genetikus vonás is. De a pályát a kor alakítja, falusi gyereknél a verebekkel, galambokkal, varjakkal kezdődik, majd az első puskával, az öreg kakasos tizenhatossal és az örvös galambok lövésével folytatódik, ez már felnőtt vadászat, az apró vadak jönnek utána, a nyúl, a foglyok, a fácánok, majd a húzó vadlibák és vadkacsák, véletlen szalonkák s az első őz. A fog- lyászatokról szólók elbűvölnek, sosem volt részem bennük, de láttam, ahogy apá- mék megtérnek foglyászat után s az elejtett szürke madarak lábuknál gyűrűbe fogva lógnak az oldalukon. Gyerekkoromban megérintett a vadászszenvedély fuvallata, de nem lehetett belőle szél! Egykori emlékezetes örömélményem azonban, talán maradandó és örök is, ahogy a krumpliföldről felrebbenő fogolycsapat csattogva és surrogva elszáll előlem és elhúz a mező felett. De az is bennem él, ahogy a langyos késő tavaszi estén a bolyongó fogolykakas kiáltozva keresi tojóját - asszonyát - a sűrűsödő homályban. A bájosan szép szürke madarak lövése, a nyár végi, kora őszi
